Miért, mitől lehet ez az érzés?

Nem írom, hogy nyugodj meg, gondolom nem erre a válaszra vársz, pedig ezt mondom. Nekem a nagy már 4.osztályos, a kicsivel gyesen vagyok itthon, de egész délelőtt, amíg nem csörög rám, hogy anyu elindultam, bennem is van egyfajta megmagyarázhatatlan félelem:-( Kerékpárral 5 perc az iskola, nincs is messze, de féltem így is.(sokszor szóltak, hogy nem érzi jól magát, menjek érte, ráadásul akkor kismama voltam). Vagy amikor megszólal a telefonom, kijelzőn az iskola mobilszáma, hát a gyomrom összeszűkül, levegőt is alig kapok...nekem már úgy kezdik, hogy nyugi, nem a lányommal van baj, csak otthon hagyta az egyik könyvét...szóval, tudom mit érzel. A kicsi születése után beteg lett, mentővel ide-oda hurcoltak minket(ráadásul császár után 5 nappal), és itthon én is csak akkor nyugodtam meg, ha ott ültem az ágyánál. Szerintem akinek gyereke van, az valamilyen szinten állandóan aggódik, ki jobban, ki kevésbé. Most mégis csak azt írom, hogy ne aggódj(ennyire) a babád miatt, "nagy" már, nem lesz semmi baj! Mindég lesz valami, ami miatt aggódnod "kell", hidd el, bőven elég lesz az is:-)

első vagyok: biztos nem egyik napról a másikra fog menni. Az óvoda nálam is rémálom volt, tövig rágtam a körmöm, alig vártam, hogy mehessek érte, ő meg ugrott a nyakamba, és egész úton mesélte milyen jó napja volt. Szóval ha nem is könnyen, de nekem is engednem kellett. Kutya nehéz volt, de tudom, nem lehetek mindég mellette, nem foghatom állandóan a kezét, neki is kellett önállósodni. Előtte nem mutattam de belül bőgtem:-( persze, anya vagy, vagyunk, ez kitörölhetetlen érzés, nem is kell kitörölni, csak tudni kell kezelni, ami néha nagyon nehéz. Boldog babázást! :-))