Szerintetek létezik olyan, hogy valaki nem anyának való? Ha igen, hogy jellemeznétek az ilyet?

pédául az anyósom. 3 gyereke van, köztük egy 15 éves autista fiú (jelzem, ha nevelné, önálló életre lenne képes). a fiú nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, kitörölni a fenekét, kifújni az orrát, a számítógép meg a tv neveli, napi 2 tábla csokit, meg egy balatonszzeletet töm magába,mert anya minden nap megveszi neki, a fogai rohadnak, a gyerek ápolatlan, nincs korlátok közé szorítva, többször maszturbált már nyilvánosan, mert anya azt mondja: "én ezt nem tudom megbeszélni vele!" csak édességet, szénsavas üdítőt és parizert ezi, ezeken kívül semmit, de lehet jobban is jár,mert anya csak a hétvégén főz 1x. a középső lány, még az iskolába sem vesz meg neki szinte semmit, főzni nem főz, szakadt, rongyos ruhában járatja mind a két gyereket, a fiúnak az osztályfőnöke viszi az ünneplőt,mert tudja, hogy anya úgysem ad rá semmit. májusban még hótaposóban járnak a gyerekek,mert anya azt mondja, hogy nincspénz cipőre, de persze ő bagózik és minden nap vesz egy üveg bort. a párom már hálistennek jóideje nem él vele, de mikor haza ment 18 óra fizikai munkából egy szelet kenyeret nem tett le elé az asztalra, holott a fizetést haza adta. hát sorolhatnám még. tegnap együtt voltunk a tescoban, a gyümölcs előtt egy fél órát gondlkozott, hogy vegyen e a kislányka, mert "olyan drága" (329ft volt), de a dohányos pulthoz rutinból fordult be!

nah az ilyen nem való anyának! és még sztem egri csillagok hosszúságú regényt tudnék írni róla...

Nekem egész életemben azt mondták, hogy nem vagyok anyának való. Nekem soha ne legyen gyerekem, mert jaj szegény stb.

Mindig buliztam, ittam, bagóztam, mindent megvettem magamnak amit a szemem meglátott. Dolgoztam, úgy gondoltam megtehetem.

23 évesen viszont szültem és egyedül maradtam a kicsivel. Hát rá cáfoltam a sok előrelátóra. Mindenki azt mondja, soha nem nézték volna ki belőlem, hogy ilyen anya leszek.

Persze nekem is vannak nehéz napjaim, de próbálom nem a kicsire hárítani. Már nem bulizok, nem iszok, nem dohányzok. Minden nap főzök. Nem esik nehezemre éjszaka 5 ször felkelni, ha baj van, mert amúgy szerintem jó gyerek. Nagyon ritkán veszek valamit magamnak. Anyukám szokott rám szólni, ha jön, hogy vegyél már magadnak ruhát! :)

De a kicsinek mindent megveszek. (határokon belül) Nem akarom, hogy egy elkényeztetett hisztis kölök legyen. De szépen öltöztetem, nasi is van mindig (nálunk ez gyümölcs, nem vagyok híve az édességnek). Fejlesztő játékok is vannak, aminek látom értelmét.

Na a lényeg az, hogy én mindenről lemondtam a gyerekért. Mindenki nagy meglepetésére. Soha nem lehet előre ítélkezni. Ez csak akkor derül ki ha az embernek van gyereke. Csak akkor már sajnos sokszor késő. Viszont előre nem lehet jellemezni. Viszont ha már van gyereke egy szóval jellemezném: Önző!

Nem mindenkinek van önismerete és önkritikája. Bevállalja a gyereket, akár többet is, pedig mindenki jobban járna, ha nem tenné. Nekem ez a kategória így hirtelen: nem foglalkozik vele, nem neveli, nem törődik vele, elhanyagolja, nem az életkorának megfelelően bánik vele, étkezésre nem figyel (egészséges ételek helyett "junk-food"-dal, édességekkel tömi), mindent ráhagy, egész nap a tévét nézi a gyerek, nincs türelme a gyerekhez, ordít vele, megüti, bezárja, magára hagyja... sok fokozata van ennek, inkább itt megállok.

Aki tudja magáról, hogy a gyerek nem neki való, nincs türelme hozzá, nincs ideje, más dolgok érdeklik, más életet képzel magának, stb., nekem azokkal nincs bajom, Ők hoztak egy ésszerű döntést.