Akik "nem valami fényes" párkapcsolatban élnek, hogyan képzelik el jövőjüket?

Tavaly novemberben töltöttük azt a bizonyos vízválasztó .évünket a párommal.December elején elhagytam gyerekestül (kislányunk akkor volt 11 hós).Másfél hétig bírtuk nélküle, visszaköltöztünk.Megbeszéltük, hogy újra kezdünk mindent stb...mégsem javult a helyzet.

A karácsonyt átvészeltük valahogy, márcsak a gyerek miatt is.

Azután január elején közöltem:én ezt nem csinálom tovább.Megmondtam neki, hogy nem szeretem és nem akarok ebben a kapcsolatban toporogni, így csak addig maradok vele amíg nem találok megoldást.(A történethez hozzá tartozik, hogy én 300 km-ről költöztem ide 6,5 éve, gyedből nem tudok gyereket el, és albérletet fenntartani, itt csak barátaim vannak, családom nincsen).

Jött is egy ötlet egy jószívű ismerőstől, de ő külföldön dolgozik, azt kérte várjam ki azt az 5 hetet amíg kint van, azután megoldjuk a dolgot.

Most itthon van az ismerős, de én már sehová nem akarok menni.Igen vannak napok, amikor eszembe jut, hogy nem akarok ezzel az emberrel együtt élni (pedig semmi rosszat nem tett, egyszerűen megszokássá vált a kapcsolatunk-igaz, ő megcsalt amikor terhes voltam, de én ezt csak akkor tudtam meg amikor a lányunk kb 4 hós lehetett, túlléptem rajta, nem hánytorgatom fel neki).Vannak napok, mikor eszembe jut, hogy biztos, hogy emellett az ember mellett akarok-e élni?Aztán ránézek a lányomra aki imádja az apját és az apja is őt és rájövök, hogy szép így a mi kis családunk és tulajdonképpen szeretem is a páromat.De csak mint embert.Talán egyszer a szerelem is visszatér.

Gondoltam arra is, hogy keresnem kellene egy megfelelőbb férfit magam mellé, de ez elég nehéz egy 13,5 hónapos gyerekkel, főleg ha apa semmit nem tud kezdeni vele (értsd:peluscsere, öltöztetés, etetés stb).

Most jól érzem magam ebben a kapcsolatban és nem akarok elmenni, nem akarom elhagyni.Máskor meg a hátam közepére sem kívánom még a látványát sem, de ezen túl lehet és túl is kell lépnem, hiszen gyakorlatilag nincs hová mennem a lányommal.A szüleimhez mehetnék csak, de a lányomat nincs jogom elszakítani az apjától és nem is akarom, nekem már itt van az életem.

Nyugodtan kérdezz akár priviben is ha kíváncsi vagy alamire, de vissza is nézek még, hogy lássam, hány anyuka van még ilyen helyzetben.

Egy 13,5 hós kiscsaj anyuja

Szia!

Hát én azt mondom, hogy sajnos a gyerek miatt csak ideig-óráig fogtok tudni együtt maradni. Mi már a terhesség alatt sem voltunk együtt a párommal. Már szakítottunk, mikor kiderült, hogy jön a baba. Felvetődött bennem/bennünk a gondolat, hogy kibéküljünk, de a kapcsolatunk kihűlt, már rég nem úgy szerettük egymást, ahogy azt kellene és a bizalom is elmúlt, igaz erről mindketten tehettünk. Úgyhogy mindketten új életet kezdtünk. A kislányunk most 6 hós. Az apukája szinte minden nap látogatja és mindent megad neki, és mindenben segít nekem. Neki már van új kapcsolata. Én még keresem a szerelmet, de így is nagyon boldog vagyok, hiszen a kislányom az életem, a legnagyobb öröm.

Hiba lett volna nekünk együtt maradnunk, mert arra mindhárman rámentünk volna. A picik megérzik a feszültséget. És mi nem szerettük volna, ha állandó veszekedésben nőtt volna fel.

Nem mondom, hogy könnyű, iszonyú nehéz, de nem bántuk meg a döntés. Első a pici, és neki nyugodt, békés, harmonikus otthon kell, nem pedig egy olyan, ahol kiabálnak, veszekednek, fújnak egymásra a szülők...