Ilyenkor mi a helyes viselkedés (lásd. Lent)?

Megvigasztalom. Viszont próbálok nem "pánikot kelteni" benne.

Igaz lányaim vannak, de nekem így természetes. Már nagyobbak, nem nyávognak mindenért, de kérik a puszit a "bibikre".

Nem tudom, fiúval másképp csinálnám-e.

Kisfiam van és megvigasztalom ha történik vele valami kis baleset.Nem hiszem,hogy ettől anyámasszony katonája lenne.

A barátnőd kisfiát nagyon sajnálom,idővel még az is kialakulhat benne,hogy anya nem segíti nem számíthat rá.

Hát nem tudom mi a helyes, de én is odamegyek, és megvigasztalom. Nem is tudnék nem odamenni hozzá, ha sír.

Nem rohanok, nem pánikolok, de kicsit megpuszilgatom, mondom, hogy igen, látom, hogy elestél, és tudom, hogy fáj, de nincs semmi baj.

Ha nagyot esik, és baj van, azt egyből úgyis hallom, mert egész más a sírása olyankor.

Sztem ha nem megy oda hozzá, akkor a gyereknek ez jön le:

"Hiába sírok, hiába kérek segítséget, nem kapom meg, nem számíthatok senkire. Így nagyobb korában bizalmatlan lesz, nem fog a szüleitől és a világtól segítséget kérni, befelé forduló lesz. Én ezt gondolom, de lehet nincs igazam. Majd beszéljünk róla 15 év múlva. :-)))

Én is a többséggel értek egyet. Novemberben múlt 2 éves a kisfiam, és ő is, mint a gyerekek általában főleg szaladva tud közlekedni. Ha elesett és sír, akkor megvigasztalom, de én sem rohanok hozzá pánikolva, hanem míg odaérek már mondogatom, hogy minden rendben van, gyere megpuszilom. És kész.

Azért mikor az asztal szélének rohant neki a könyvtárban, már ott voltam, mire egyáltalán ordítani kezdett, mert én már láttam, hogy felrepedt a homloka. És nem is értem rá pánikolni, csak mikor már kifele jöttünk a dokitól és megláttam a férjem, aki akkorra ért oda, akkor tört el a mécses. De ez nyilván más szituáció.

Nem hiszem, hogy a szeretettől anyámasszony katonája lesz valaki. Az a gyerek habitusától is függ, szerintem.

Ha arra gondolok, hogy öcsémet le sem lehetett szedni anyuról évekig, aztán már középiskolás korában szinte önálló életet élt egy távoli város kollégiumában, akkor azért elgondolkodtató, hogy vajon valóban azok a gyerekek nem tudnak önállósulni, vagyis lesznek "anyámasszonykatonái", akik egy egészséges (azaz nem magunkhoz láncoló), szeretetteljes környezetben nőnek fel?

Nem olvastam az összes kommentet. Ha a 15 hós kisfiam elesik, én bizony megvigasztalom. Sosem keltek pánikot, nem jajgatok, hogy te úristen, most mi lesz. Felsegítem, megölelem, megpuszilom, ha nagy volt az esés. Ha csak egy kis botlás, vagy huppanás és látom rajta, hogy sírás sem lesz belőle, akkor viszont azt mondom, katonadolog álljál fel ügyesen és mehet minden tovább. De ha sír sosem hagyom magára.

Ha barátnőd így folytatja valóban azt éri el, hogy a gyereke azt fogja gondolni, hogy anya nincs ott, ha segítség kell, vagy baj van, nem lehet rá számítani. Bizalmatlan lesz.

Ja és nem hiszem, hogy egy kis vigasztalástól

anyámasszonykatonája lesz a kisfiam. :)