Mennyire lesz nehéz, amikor meglesz a gyerekem, semmi szülői segítségem nincsen, senkinek a segítségére nem számíthatok?

Talán anyukád ki tud menni alkalmanként meglátogatni titeket! Nehéz, de az ember felnő a feladathoz, én legalábbis így tapasztaltam. Ne félj!

Nálunk hiába van segítség (együtt lakunk anyukámmal, és nagyon szeretem), mégis egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor bíztam anyura hosszabb időre a babánkat. Nem tudom miért, valahogy úgy vagyok, hogy anyu is dolgozik, mikor hazaér, fáradt, inkább csak babázni szokott feljönni. Egyébként meg visszük mindenhova a lányunkat apával.

(15 hós kislány anyukája)

Erre tényleg nem lehet alapozni a gyerekvállalást, hogy mikor tudom lepasszolni a gyereket.

Nekem sem volt semmi segítségem, mégis boldog, kiegyensúlyozott 26 hónapos fiam van. Úgy kell hozzáállni a dolgokhoz, hogy mindent meg tudok oldani.

Az én párom aznap volt csak otthon, mikor hazavitt minket, másnap már mennie kellett hajnalban dolgozni. Én császárral szültem, alig bírtam felkelni az ágyból, de mindent megoldottam. Nem mondom, hogy top volt a ház, meg minden nap főtt kaja volt az asztalon, és sírdogált is a fiam bőven, mire odaértem hozzá, hogy kivegyem z ágyból, de túléltük.

10 hónapos kora óta anyósékkal élünk, apósom nyugdíjas, de 1 kezemen meg tudom számolni én is, hogy hányszor bíztam rá. Mindig visszük magunkkal, buszozunk, vonatozunk, nem gond. Fő mottó: mindent meg tudok oldani!

Két gyerekem van (1 és 3), remekül elvagyunk segítség nélkül is. Az a gáz, ha orvoshoz kell mennem, jönnek velem ők is. Ha egyik beteg, az egészségest is vinnem kell magammal.

De együtt járunk bevásárolni, ide-oda.

Nincs semmi gond.

Abszolút nem kivitelezhetetlen ellenni segítség nélkül.

Hát azért szemben a kincstári optimizmussal, én gondolnék komolyabb helyzetre is.

Hiszen apuka leléphet-megtörtént itt egy anyukával, kétségbeesésében azt fontolgatta reggel hatkor elindítja a 6 éves fiát egyedül az iskolába, mert neki talán fél 7-re kellett menni dolgozni és majd az vár az iskola előtt 7-ig.

A nagyfiam sajnos beteg, és azt jelenti, ha hány akkor azonnal indulnunk kell a kórházba, mert így is, mire beérünk 10 perc alatt alig tudják megbökni úgy kiszárad,nem sok időt töltünk a kórházban egy-két napot. A kicsire ilyenkor vigyázni kell valakinek és jók a nyugdíjas nagyszülők, mert ők otthon vannak. A páromra nem tudok alapozni, mert ő sokszor vidéken van, mire hazaérne, de ha csak a munkából kéne ugrania is megoldhatatlan. A kicsit meg nem vihetem magammal a fertőzőosztályra, lehet persze lehet menni családostól a kórházba, dehát...

És hát arról meg nem is beszélve, mi van, ha titeket ér valami? Tavaly valami nagy járvány volt, anyuka-apuka egyszerre került kórházba 4 napra.

Úgyhogy én azért azt mondanám, jó az optimizmus, meg a mindenre elszántság, de családi háttér nélkül nehéz megoldani a mindennapokat is, és gondolni kell a különleges, de egyébként bármikor megtörténhet helyzetekre is.

Az oviban is látom, be vannak fogva a nagyszülők, ők hozzák, viszik, kísérik az unokákat, az egyik dajka néni mondta, hogy kész logisztika a nagyapával megoldani a teendőket. Jó mondjuk hozzáteszem én az ovit szükséges rossznak tartom, és nem tudnám elképzelni, mint itt sokan, hogy reggel 7-kor beadom és este 6-kor értük megyek.Inkább a nagyszülőkre bízom őket.