Miért tart 45-50 percig, amíg elalszik 14 hónaposom?

No, beleolvastam, de igazából konkrétan erről nem ír külön; több résznél is vannak hozzá hasznos tippek, de legnagyobbrészt azok, amiket én is leírtam.

Viszont, én a soraidból inkább azt érzem, hogy mindez nem is a gyerkőcnek baj, hanem neked. Még pontosabban, ahogy írtad, téged nem is annyira zavar, ha magadból indulsz ki - de mivel MÁSOKNÁL mást tapasztalsz, ezért idegesít csak. Szerintem sejted, mire akarok utalni... ;)

Én azt tudom neked mondani, hogy ha nem tudsz rájönni, mi a pontos ok és/vagy nem tudsz rá megoldást találni, akkor egyszerűen hagyd, hogy (egyelőre) így maradjon. Simán megeshet, hogy tulajdonképpen nincs is baj, csak te hasonlítod őt a mások gyerekéhez, ami ugye sokszor nagyon csalóka és felesleges stresszt generál.. És ezt a stresszt látatlanban is át tudod adni a sajátodnak. De minél jobban erőlködsz azon, hogy a saját képedre formáld őt, annál nehezebb lesz, mert akár tudatosan, akár tudat alatt ellenáll, nem változik semmi, és te annál frusztráltabb leszel.. és elindul az ördögi kör.

Szerintem próbálj meg lazítani. Mondd azt magadnak, hogy még ez sem kóros (mert tényleg nem az!). Fogadd el a gyerkőcöd olyannak, amilyen és örülj neki így. Hátha csak "benned" van a baj.

Remélem, nem kritikának veszed, csak tudom, miről írok, én is megéltem már hasonlót. :)

Ugyan, tök érthető, amit érzel. :)

Tudod, nekem az "segített" az elfogadásban, hogy a lányom kisebb-nagyobb lemaradásokkal küzd, mert valószínűleg még a pocakban oxigénhiányos volt. Emiatt a mozgásában és a beszédében is voltak/vannak hiányosságok - de mivel pont ezek a fejlődés, a tanulás mozgatói is, gondolhatod, hogy más járulékos területekre is begyűrűzött a hatásuk... Szóval ő is sok szempontból más, """kevesebb""", mint a többi gyerek. És ezt nekem is nagyon nehéz volt kezdetben elfogadni, mert egyrészt én maximalista vagyok, másrészt világéletemben intelligensnek mondtak (kitűnő tanuló voltam mindig), harmadrészt meg egy ideig amolyan büntetésként éltem meg a helyzetet, mert anno otthagytam a gyógypedagógia szakot. És ugye minden anyuka olyan, hogy kifelé nagyon is fényezi a saját gyerekét, amivel akaratlanul is irigységet szülhet, ha épp.. Szóval piszok nehéz volt kezelni magamban a dolgot.

Mondjuk nálam az segített nagyon sokat, hogy a szoptatáson keresztül megismertem a kötődést segítő nevelést - és ennek az elvnek az a fő lényege, hogy elfogadd a gyerkőcöd olyannak, amilyen. Láthatod, hogy én is a "másik oldalról" indultam, nagy elvárásokkal és sokáig tartott, amíg bele tudtam nyugodni. De amikor már nagyon mélyen voltam és kínlódtam a gyerekkel össze-vissza, szószerint megelégeltem saját magamat is. Azt mondtam, hogy nem hiszem el, hogy minden nap ezeken kell pörögnöm, hogy úgy kell élnem, hogy végtére nem tudok örülni a saját gyerekemnek. Azt mondtam, elég, NEKEM kell változtatnom (hiszen a gyerek úgyis olyan, amilyen). És ez egy lassú folyamat volt, sok bizonytalankodással, megingással, de mára már elég jól megy. Őszintén azt gondolom, hogy semmi végzetes nincs abban, ha a gyerek nem akkor és úgy csinál valamit, mint a nagykönyv vagy mint a szomszéd gyereke. Nekem már csak az számít, hogy őt figyeljem, hogy meglássam, mikor mire van szüksége és segítsem őt a továbblépésben. Akkor, amikor érett lesz az adott dologra, nem korábban! És szerintem nem is tévedek olyan nagyot, ha az ismerősök áradozása mögé csendben mindig odagondolom azt is, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje... Hidd el, hogy a másik gyereke se olyan tökéletes, csak épp senki se azt írja a homlokára, amiben kevésbé jó. Csak épp nem tudsz ezekről a "titkokról".

Lásd meg a tiédben azt, hogy ő miben jó, sőt, csak arra figyelj, amiben jó! Ha te képes leszel lazítani, sokkal jobban fogod érezni magad, és akár még az ő viselkedése is javulhat. (Mert szerintem is megeshet, hogy a te stresszed ragad át rá is.)