Két gyermekes család vagyunk, mostanában úgy érzem, hogy én csak adok-adok szeretetet, figyelmet, törődést, biztonságot, de én a gyerekeken kívűl a férjemtől már semmit sem kapok. Mit tehetnék?

"Sok-sok kommunikáció,és kompromisszum,az kell nektek.

Akkor is mond el mi bánt,ha nem akarja,és kérdezd meg te is,hogy mi bántja"

Éppen a kommunikáció hiánya jellemző nagyon,én próbálom áttörni a falat,de nem megy,rendszerint elfordulva az ágyban könnyes szemmel forgolódom,miután aznap este sem méltat arra,hogy legalább elbúcsúzzon,megsímogasson.

Valahogy úgy érzem,hogy ha ennyire rideg tud lenni velem,akkor nincs is már értelme ennek az egésznek.Jól emlékszem,pedig már régen volt,hogy mennyire ki tudja mutatni ha szeret valakit,ma már csak a gyerekekk felé mutatja ki,még egy simogatással sem,csókolózni egyáltalán nem szoktunk,még a havi egy szex alatt sem jellemző...ez annyira szánalmas.

Abban nem gondolkozom,hogy válni szeretnék,inkább a megalkúvást érzem egyre biztosabban.

Úgy érzem,hogy egyértelműen a gyermekekkel járó sok-sok teendő miatt és az egyásra jutó idő kevés volta miatt jutottunk el idáig.

A nagyobbik ovis gyermekünk éjszaka nem alszik a saját szobájában,hiába altatjuk el ott és kísérjük vissza 100-szor.A pici miatt is gyakran fel kell kelni.

A férjem hazaér hullafáradtan én is fáradt vagyok,de nem is igazán fizikailag,hanem lelkileg ,nincs egymásra időnk,a gyerekekekt a nagyszülők nem vállaják el,csak ha orvoshoz kell elmennünk,tehát kettesben már ezer éve sehol nem voltunk.

Nagyon szeretjük a gyerekeket,a férjem jó apa,irányukban nagyon türelmes,gondoskodó...bár csak lennék én is gyerek és akkor megkapnám a törődést,szeretetet már ezt gondolom néha.

Hogyan lehet élni így,hogy idejét nem tudom mikor éreztem egy őszinte szeretetmegnyílvánulást a részéről???

Annyira értéktelennek érzem magam,kifelé nem mutatom,de belűl zokogok.