Ha elesik a babátok, akkor egyből felkapjátok?

Én is azt mondom, hogy eleséstől függ. Mostanában pl. kisfiamat kezdi zavarni, ha piszkos a keze - mármint ha úgy lesz piszkos a keze, hogy elesik, és le kell tennie a földre a kezét, hogy fel tudjon állni. Ilyenkor hason fekszik a földön, két keze a levegőben, és nyüszög, mert várja, hogy majd én felemelem, és akkor nem kell letennie a kezét.

Na bezzeg a sárba, a homokba nyugodt szívvel belenyúlkál, önként és dalolva. Na persze, kisfiam, még mit nem. Akkor ha elestél, és nem ütötted meg magad, állj fel szépen egyedül, és ne tőlem várd, hogy felsegítselek, csak azért, nehogy le kelljen tenni a kezedet. Ráadásul ezt a fűben is hajlamos eljátszani, ott pedig még csak koszos se lenne, csak nem akarja letenni a fűbe.

Szóval ilyenkor mindig mondom neki, hogy nem történt semmi, álljon fel szépen.

Ha megüti magát, az más tészta, természetesen olyankor segítek neki.

A fiam most három éves, és pici baba kora óta törekedtünk rá, hogy ne legyen túlféltve. Éppen ezért nem kapkodtuk fel percenként, ha orra bukott, és mindig elmagyaráztuk neki, hogy vigyáznia kell magára, mert más nem vigyázhat rá. Nem voltak puszik sem a sebre. Ez alól egyedül a nagyobb esések jelentettek kivételt, de ahogy már más is írta, meg lehet azt ítélni, hogy mikor üti meg magát igazán, és mikor nem történik semmi komoly baja. Nagyobb esésnél persze természetes a vigasztalás is, meg a puszi is, de mi ilyenkor is mindig elmondtuk neki, hogy saját magáért ő felel, és hogy máskor vigyázzon magára jobban.

Mára már nagyfiú, hihetetlen egyensúlyérzékkel. Ügyes, okos, mászik, bukfencezik, futóbringázik, vékony pallókon sétál, hajlékony, mint egy tornász, és sokkal önállóbb, magabiztosabb, mint a nála két évvel idősebb unokatestvére, akinek a szülei a "felkapkodós", "túlféltős" kategóriába tartoznak. (Még 2 évesen is pórázzal sétáltatták a gyereket a kertben is.) Ha a fiam elesik, feláll, és azt mondja: "Elestem, de azért nem sírok, mert már nagy fiú vagyok." És valóban nem sír, csak akkor, ha igazán megüti magát, és akkor sem sokáig. Ez azonban sokkal ritkábban fordul nála elő, mint a túlféltett unokatestvérénél, mivel "ügyesen esik". Bringázáshoz van bukósisakja, de ennyi az összes plusz védelem, többre nincs szüksége, miközben az 5 éves unokatestvér mellett még mindig szalad az apja, ha biciklizni próbál...

Ha felveszed és megpuszilod a síró gyereket, az nem túlféltés, hanem anyai ösztön... Persze ha nem sír, nem kell ügyet csinálni belőle, de ha igen, akkor igenis meg kell ölelni, megpuszilni (a "vétkes" tárgy megdádázásával már nem értek egyet, de ízlés dolga), hogy érezze, hogy számíthat rád! Ettől még nem kell folyamatosan a nyakában lihegni, meg mindent megtiltani, hanem reagálni kell rá.

Minket is mindig megpusziltak, mégsem lettünk bénák, a tesóm ettől függetlenül sorozatosan szerezte az érmeket vívásból. Én is magamhoz ölelem a kisfiamat, ha sír, ezzel nem ártok neki.

Tedd, ahogy a szíved diktálja.