Anyukák! Most, hogy visszagondoltok mik a tapasztalataitok a babázásról az első gyerek után? Olyan volt ahogy képzeltétek, vagy könnyebb? nehezebb? mi segitett?

Nehezebb mint gondoltam,és sokszor hiányzik a szabadság,de ne legyen félreértés,ennek ellenére a fiam a legfontosabb és sosem bántam meg,hogy megszületett,azt szoktam mondani 100x is ujra megszülném.Nekem ő az életem,de tényleg nehéz dolog az anyaság.

Anyukám segít,azzal ha néha ottalszik nála a babám.:)

A babázás nagyon jó dolog, én 2 éves koráig voltam itthon a kislányommal, 2 évesen ment bölcsibe, én pedig vissza dolgozni. Tényleg a legszebb időszak, de szerintem is megterhelő.

Most lehet rámvetni a köveket, de ha lesz második, max 1,5 éves koráig maradok itthon vele, nekem nagyon sok volt ez a 2 év itthon. Imádom a kislányomat, de az utolsó hónapokban már nagyon türelmetlen voltam, bezárva éreztem magam (pedig minden nap mentünk valahova), de már nagyon hiányzott a felnőtt társaság. Viszont én ezt a 2 évet maximálisan a gyerekkel töltöttem, sose volt lepasszolva sehova, mindig együtt voltunk.

A bölcsivel eddig semmi gondunk (1,5 hónapja jár), a beszokatásnál sem sírt sosem, neki is hiányzott már a gyerektársaság, a közösség, nagyon jól érzi magát, ez nekem is megnyugtató.

Mióta bölcsis én pedig dolgozok, sokkal tartalmasabb az együtt töltött idő, és én is sokkal türelmesebb vagyok :) (ő pedig még az edigginél is anyásabb lett, de a bölcsibe, gyerekek közt nagyon jól érzi magát - még hétvégén is menne :)

Voltak nehezebb pillanatok néha, a férjem segített átlendülni. Csak az szokott hiányozni, hogy 1-2 órát magam lehessek.

Így visszanézve az elmúlt 16 napot javarészt azt kaptam, amit vártam. Eddig.

Ami nehéz volt, az az alváshiány, bár ezt mások rosszabbul viselik sokszor. Én amúgy is elég pörgős voltam, de még így is voltak napok, amikor felkelni is alig tudtam. És akkor megint elindult egy fog, és megint em aludtunk :-S de ezek a pillanatok elmúlnak.

Ami fontos volt: készültem tudatosan a 9 hónap alatt, és eltökélten tudtam, mit akarok. Ha változott is valami, az bennem változott, mások elvárásainak soha nem akartam megfelelni. Határozott voltam, anyósommal és anyámmal is közöltem, ha valamit nem vagy nem úgy szeretnék (főleg a hozzátáplálásnál). Nem féltem, hogy elmondjam a kérésem, véleményem. Persze kulturáltan.

Ha fáradt voltam, bealudtunk együtt a szoptatásba. Vagy nem mosogattam el. Vagy nem főztem. Anyós segített, kb. 4 hónapig ő főzött nekünk (helyettem), ezzel is könnyebb volt. Ez érte a legtöbbet.

Nem foglalkoztam mások "elvárásaival", azt csináltam, ami nekünk jó volt. Figyeltem magunkra. És bár egy évig velünk aludt a lányom, egy évesen szó nélkül költözött át a kiságyba, de így múlt el a szoptatás is, és így történt velünk minden más is. Simán. Csak figyeltem, mikor áll készen a lányom a változásra.

A legjobb tanácsa amit adhatok: készülj fel a szülés utáni életre amennyire lehet (nem lehet tökéletesen) és hallgass a belső hangodra. Ennyi elég szerintem.

tegnap 21:14 vagyok

Eszembe jutott valami, ami viszont tökéletesen az ellenkezője lett annak, amit terveztem.

Még a szülés előtt is úgy terveztem, hogy 6 hónaposan részidőben távmunkában visszamegyek a munkahelyemre dolgozni. Imádtam a munkámat, elképzelni sem tudtam, hogy itthon üljek.

Na eljött a 6. hónap. örültem, hogy a háztartásommal foglalkoztam, a munka világa egyáltalán nem vonzott.

Aztán lett egy éves a lányom, még mindig itthon voltam. Most közel másfél éves és komolyan felmerült a teljes időbe való visszatérés gondolata, de annyira úgy érzem, korai lenne a gyerekemnek, hogy elvetettük. Ráadásul a korában imádott munkám egyenlő volt napi 16 óra munkával + a többi telefonkészenléttel. És ezt nem akarom a gyerekem mellett. Lett igényem arra, hogy magam osszam az időmet, így nem mentem vissza. Talán visszamegyek, ha eleget fizetnek érte, és magam osztom az időmet (képeztem magam itthon, tehát van tárgyalási alapom), vagy vállalkozó leszek. Nem tudom még.

Az egésznek annyi a jelentősége, hogy a fontossági sorrendem teljesen megváltozott, átalakult, és amit szülés előtt fontosnak, nélkülözhetetlennek éreztem, ma már egyáltalán nem az, sőt.