Aki az újszülöttkort nagyon megszenvedte, vállalt még babát?

Nekem a legnagyobb gyermekem idén 9 éves lesz. A középső 6 lesz.

És jelenleg a legkisebbel vagyok 19 hetes. Igen ,vállaltam. Pedig pl a kisfiam éjjel nem aludt. Nappal igen,de akkor én nem ,hiszen ott volt akkor a majd 3 éves nővére. Plusz hasfájós is volt. Ennek ellenére vállaltunk 3.gyereket.

Most ,hogy a gyerekek nagyobbak már kocsit, így azt tapasztalom ,hogy a csecsemőkor az semmi!!!

Vissza sírom sokszor. Sokkal könnyebb volt még akkor is amikor tényleg nagyon-nagyon kialvatlan voltam.

Az első 2,5 évünk több volt mint nehéz 😅

Többemberes gyerek!

3,5 volt mire elkezdtem még egy gyerekre vágyni. 4,5 éves volt mire nagytesó lett. Nem bántam meg

A kisebb fiam egy angyal, jó magaviselet, szorgalmas, segítőkész. Jól tanul, okos és 9 évesen olyankat meglát amit a felnőttek sem. Na de a nagy lányom. Borzalmas. 3 éves korától visszapofázik, engedetlen, tisztelet nem érdekli. Magasból tesz rá mit mondanak neki a felnőttek. Szarik bele mindenbe. Nem beteg, többször vizsgálták, nincs semmilyen pszichés gondja vagy személyiség zavara.

több pszichilógus és gyerek pszichiáter is adott róla véleményt, egészséges mint a makk

Mindenki máshogy él meg minden életszakaszt. Nekem nehéz volt az újszülött kor (első 4 hónap). Rengeteget sírt a kislányom, nem bírom a nem alvást, türelmetlen voltam és ingerült, szorongtam, ha nem tudtam megnyugtatni szar anyának éreztem magam, márpedig nagyon sokszor nem tudtam megnyugtatni, úgyhogy nagyon sokszor éreztem magam szarul.

Nem volt jó szülésélményem, borzasztó volt az első néhány kórházi napunk, annyira fáradtan jöttem haza, hogy azt hittem teljesen végkimerülök. Esett le a fejem, ha 3 percig senki nem szólt hozzám. Soha nem voltam annyira kikészülve, kizsigerelve testileg-lelkileg. Beütött a babyblues, mindennap zokogtam legalább egy órát. Legtöbbször azt sem tudtam miért. Szép lassan tudatosult az is, hogy nagyon sokáig ez lesz az életem, az én igényeim megszűntek létezni. Eszméletlen borúsan néztem a jövőbe, pofán csapott a valóság.

Szóval... szerintem a kislányommal semmi baj nem volt. Tökéletes baba. Pocakfájás, nem alvás, sírás ide vagy oda, ő ilyen. Nincs összehasonlítási alapom, így nem tudom mennyire nehéz baba, nem is számít. De az a kezdeti sokk, ami ért a terhesség végével, a szüléssel és az első időszakkal, az a lelki katyvasz, trutymó, ami bennem volt az hát na. Soha az életben nem fog visszajönni akármilyen dacos, hisztis, kamasz is lesz a lányom. Ha én rendben vagyok testileg-lelkileg, jól telik az első néhány napunk, valószínű jobban viseltem volna. Ebben a hitben készülök a második babára és úgysejtem hogy már jobban fogom viselni, hiszen nem lesz akkora változás az 1-2 gyerekes élet közti különbség, mint a "totál önző" 0 gyerekes életből csöppenni a gyerekesek életébe. Anno azt hittem felkészültem, de erre nem lehet. Most valahol bennem van, hogy a másodiknál szeretnék okosabban nekiindulni, az első hibáiból tanulva.