Baj, ha van igényem a babától külön töltött időre is?

Non stop anyu is lehet kiegyensúlyozott.. :)

Aki imád a gyerekével lenni és ebben teljesedik ki az első években azzal sincs baj.

Én ilyen vagyok. A kihivasoknak is örülök mert megoldandó feladatnak latom amiben fejlődik ő is, én is. 3 éves elmúlt, mostmar csak 2x kel ejjel, soha ataludt éjjelunk nem volt, ennek ellenére mostanában kezdett az apjával fél napra elmenni a mamahoz kettesben, de ezt is csak azért mert egyetemre jarok. Mostmar mondjuk ovis, a delelottjeim szabadok, de hianyzik. Pedig van dolgom, nem szuntem meg no lenni sem, de szeretem ha minimum körülöttem van.

És azért ahogy nő, annál veszélyesebb dokgokat tudnak csinálni, én nem bocsajtottam volna meg magamnak ha valami baj történik amig másnál van. Én tudom hogy 100%osan ismerem és figyelek rá, aki nincs vele egész nap nem biztos.

Pár hetesen meg eszembe se jutott nélküle lenni órákat, hát azért akartam őt, hogy vele legyek. De nincs azzal baj ha neked így a jó, valószínű később is konnyebb lesz másra bízni, oviba beadni mert meg lesz ez szokva. De én pl nem ilyen vagyok, ettől nem lesz senki osanya meg élettelen és a szexualis élete is lehet mindennapos, meg ahogy nagyobb lehet kettesben is menni, de messzire én még most se mennék, ha oviban van akkorse. Barmikor szolhatnak, hogy baj van. Sajnos magamban ilyen aggódós vagyok.

Valamennyire ez gyerekfüggő is. Az én fiamnak 1 éves koráig az alapállapota az ordítva sírás volt. Az, hogy én kikészültem tőle, és mentem volna bárhova pihenni, egy dolog, de senki nem volt, aki vállalta volna így. Pár órára majdnem bárki átvesz egy angyal arcú, mosolygós , kuncogva játszós gyereket, de egy sikítva tombolós, problémás, fejlesztésekre járót nem.

Szerencsére úgy tűnik én keményebb vagyok, mint gondoltam, és sose adtam fel, folyamatosan foglalkoztam a fiammal és rengeteget fejlődött, de érthető okokból a türelmetlen, a gyerek leginkább kussban a sarokban jó ,rokonoknak nem adom oda. 1 órányi szabadságért hónapok munkáját tennék tönkre. Mi az apjával felváltva igyekszünk egymásnak pihenést is biztosítani.

Nekem is szükségem van mentálisan arra, hogy egy picit mással foglalkozhassak és szerintem a babának is szüksége van arra, hogy megszokja, anya nincs nonstop ott (persze nem az újszülött korra értem ezt), de ettől még ő mókázhat nagyokat azzal, akivel van.

Már ha a férjem figyel rá itthon, akkor is érzem, hogy megkönnyebbül egy picit a lelkem, oszthatom egy kicsit a figyelmem, nem kell állandóan ugrásra készen figyelnem, mert a férjem megteszi helyettem. 9 hónapos, már nem marad egyhelyben, felfedezi a házat. Csecsemőként iszonyú hasfájós volt, nagyon sokat volt kézben, rengeteget sírtam mellette, akkor meg azért kellett csak annyi, hogy mondjuk elsétáljak a közeli boltba bevásárolni, amikor a férjem hazaért. Nálunk nehezen is alakult ki a kötődés emiatt. Nagyon megreccsentem szülés után, nehezen éltem meg, a kislányom is igazi több emberes baba volt akkor még, így hetekig csak a kötelességtudat hajtott. Simán otthagytam az apjának, vagy anyukámnak egy órát és mégcsak azt sem éreztem, hogy szívesen megyek haza. Ciki vagy sem, én kimondom, hogy így volt sajnos. Sokszor szívesen kiléptem volna az életemből.

Mostmár enyém a nagybevásárlás, így egy héten egyszer 3-4 órára az apjával maradnak kettesben. Nem aggódom érte egyáltalán, tudom hogy a férjem tök jól elvan vele, de mire hazaérek, már rontok be az ajtón és szaladok hozzá annyira hiányzik a végére! :D Szóval olyan örömmel megyek el végre kicsit "kikapcsolni" agyban, mint akit hátsón rúgtak és utána így is jövök haza. Szétcsúszok, amikor látom mennyire örül nekem és legszívesebben már egész este csak ölelgetném és puszilgatnám miután hazaértem. Szóval nekem idővel nehezebb lett az "elengedés".

Most pl. elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyek itt, amikor aludni megy, vagy ne én altassam. Mostmár egyáltalán nem sírós, este sem ordítva altatjuk, így már anyu is biztos elboldogulna vele, de nem tudom. Az nekem olyan meghitt "mi időnk", egyáltalán nem igényem és nem is szeretném estére/éjszakára itt hagyni.

Mellesleg anyukám 200 km-re lakik, ha végre találkozunk, én is szívesen töltök vele időt, nem feltétlenül bébiszitterkedésre használom ki abban a kis időben. Így a férjemmel ténylegesen nem volt kettesben romantikus programunk házon kívül az elmúlt 9 hónapban, de nem baj. A korábban romantikusnak titulált programokba beillesztettük a lányunkat is és jön velünk, nekünk így is tökéletes. :)