Mikor volt az és miért jött rátok, hogy babát szeretnétek? 24L

14 éves voltam, amikor született egy unokaöcsém. Eleinte nem tudtam mit kezdeni vele, aztán ahogy cseperedett, megláttam a gyerekekben lévő értéket. Hogy mind egyformán kezdik az életet, eszik-kakil-alszik, olykor sír vagy nevet, ugyanakkor más-más habitusúak a babák már a kezdetektől. Akkor rájöttem, hogy a gyereknevelés egy nehéz, de nemes feladat, nagy türelem kell hozzá és életre szóló elköteleződést igényel. De ha jól csinálod, megtérül, láthatod kibontakozni az ő saját személyiségét, ahogy elfoglalja a helyét a világban, hogy neki tetsző módon éli az életét.

20 körül lehettem, amikor volt egy barátom, akivel úgy gondoltam, már alkothatnánk jó családot. Sajnos neki nem voltak ilyen tervei, így két évvel később elváltak útjaink a közös célok hiányában.

Végül 24 évesen házasodtam meg, és 25 évesen szültem. Még mindig csak két éves a kislányom, ízelítőt már kaptam abból, hogy mennyi lemondással jár, és a java még csak most jön.

Örömmel tölt el, ahogy látom a fejlődését, ugyanakkor nagy a felelősség. Határokat kell szabni neki, miközben nagyon szeretem és jót akarok neki. Néha nem használ a szép szó, erélyesen, de szeretetteljesen kell fellépni. Sokszor szívesen bohóckodnék vele együtt, szeretem, hogy huncut, mindig megpróbál kicselezni, de önfegyelemre kell tanítani, elmagyarázni, hogy a bolondozásnak is megvan a maga ideje, hogy bizonyos dolgokat komolyan kell venni, legyen szó öltözködésről, evésről, játékról, betegségről. Így néha kénytelen vagyok "megkínozni", és beadni a gyógyszert, porszívózni az orrát, leszedni őt az asztalról, ha éppen kedve támadt ott táncolni, csoki helyett normális ételekkel etetni és tizedjére is ráadni a sapkát, amit rühell. Pedig nem akarom megfosztani attól, ami örömet okoz neki, de ahhoz, hogy egészséges legyen, hosszú távon boldog, kiegyensúlyozott, muszáj néha felvenni a "rossz zsaru" szerepét.

Ő pedig folyamatosan feszegeti a határokat, sír, hisztizik. Nem tehetem meg ilyenkor sem, hogy ráhagyom, éreznie kell, hogy megértem a csalódottságát, és hogy a bánatával bármikor fordulhat hozzám, akkor is, ha eleinte durcásan ellökött magától.

De most ez a dolgok menete, és ez az alapja mindennek. Később már késő lesz nevelni, bonyolultabb helyzetekkel is szembe kell majd néznünk. Szerencsére addigra én is többet tapasztalok az életből, remélem, tud majd erőt meríteni a kapcsolatunkból, megkapja, magáévá teszi a szükséges értékeket.

A megfelelő anyagi háttér jó dolog, de nem elég motiváció a gyerekvállaláshoz. Ha van is segítség, a nap további részében rajtad csüng a gyerek, nem hogy erősen leszűkül a szórakozási lehetőségek köre, de egy ideig pisilni sem tudsz majd egyedül elmenni, a saját szükségleteidet késleltetned kell, nem mindig jön ki úgy a lépés, hogy összejöjjön a szex, filmnézés, evés, és hirtelen, jó esetben, azon kapod magad, hogy tulajdonképpen nagyon kreatív vagy, amikor leülsz vele együtt rajzolni, építőkockázni, és hihetetlenül erős, amikor el kell látnod a napi feladataidat úgy, hogy közben a fél karodon tartod, a hátadra veszed a gyereket. Megtanulsz 10 másodperc alatt felszeletelni a zöldségeket, párhuzamosan táncolni és bármilyen egyéb tevékenységet végezni, sámánokat megszégyenítő módon kántálni az altatódalokat, miközben nyugtató gyógynövénykötegeket füstölsz a lakásban.

Önbizalmat, önismeretet ad a gyereknevelés, olyan érzések indulnak el benned, aktivizálódnak, amelyekről nem is tudtad, hogy léteznek. A gyereken keresztül szembesülsz saját magaddal, a saját szüleiddel való kapcsolattal, előjöhetnek a családoddal való, eddig fel nem vállalt, konfliktusok. Egy gyerek nem csak az életviteledet változtatja meg, átformálja az egész értékrendedet, látásmódodat.

6 évesen már a szomszédon lógtam mert akkor szült, majd az uncsi tesóm akartam tisztába rakni, mindig babák körül voltam, vigyáztam rájuk ha meg kértek. Én mindig is gyereket akartam 18 évesen szültem majd 20.

Nem vagy lemaradva semmiről éljetek és majd kiderül tényleg szeretnél majd gyereket. A 3.gyerekünket 39 évesen szültem.

Amióta az eszemet tudom azt válaszoltam mikor megkérdezték, hogy mi leszek ha nagy leszek, hogy anya. Családot szerettem volna, mindig is tudtam, hogy 24évesen szeretnék szülni.

Emiatt tudatosan kerestem párt, nem sok kicsapongás volt a szokásos tini szerelmek mellett.

20 voltam mikor megismertem a későbbi férjem, nála éreztem először, hogy úgy szeret ahogy én szeretném, hogy szeressenek. Valahogy evidens volt mindkettőnknek, hogy ebből házasság lesz. 24 voltam mikor összeházasodtunk és mire betöltöttem a 25t már pocakba volt a baba. Természetesen megkérdőjeleztük, hogy nem e vagyunk fiatalok ehhez (ő 30 éves),de ez csak az ijedtség volt az újtól, az ismeretlentől hiszen egyikünk se felelt még egy életért.

Anyagilag az alsó középosztályba sorolom magunkat, főleg, hogy nekem megszűnt a munkaviszonyom és nem hosszabbították meg a baba miatt és így szűkösebben kell élni de én az a fajta vagyok akit ez nem érdekel. Ha arra várnék, hogy anyagilag stabil legyek soha nem lenne gyerekem. Meg tudtunk venni egy családi házat a babaváróval, ezt már senki nem veheti el tőlünk, lesz hol felnevelni babót és igaz nem jutunk el minden évben a tengerpartra nyaralni de azt érzem teljesült az amire kicsi korom óta vágytam.

A gyerek jobb,ha nem egy szezonális hóbort.

Ugyanis ha megszülted onnantól legalább 18 évig te felelsz érte,nincs olyan hogy meggondoltam magam.

Majd jössz te is ide,hogy nem szereted a gyereked mert mégis korai volt,ki érez veled együtt..

A párod is csak pusztán az erőteljes "nem akarok gyereket"-ből átlépett egy "talán lesz gyerekem EGYSZER" stádiumba,ez még nem a "fel akarlak csinálni" rész.

Egyikőtök sem (vagy legalábbis a párod szinte biztos) hiszem,hogy még igazán gyereket akarna.Most lett nem rég ezek szerint jó az anyagi háttér,foglaljátok még el magatokat egymással.Majd ha már biztosan mindketten kimondjátok,hogy igen,gyereket akartok akkor oké.

És még elsőre az se készpénz,mert ugyanúgy meggondolhatod magad te is,ő is.Fogjátok tudni,ha készen álltok,nem lesztek bizonytalanok.

Vagy ennyire biztos nem..

26 évesen jött el az a pont az életemben, amikor akartam gyereket. Addig eszem ágában sem volt.

Akkor 4 éve éltem együtt a most már férjemmel. Terveztük a jövőt, a házasságot, házat. Volt stabil munkahelyem. Akárhogy gondoltuk át, már nem jelentett volna gondot. Rendbe tettem egy mentális problémámat.

És aztán valahogy eljött az a pont, hogy igen, most jöhet, készen állok rá. Akkor ismertem fel a vágyamat a gyermek iránt, amikor kimaradt egy havim, és a negatív teszt után elbőgtem magam a csalódottságtól.

Kicsit később született a családban egy baba, unokahugom. Addig baba közelében sem voltam kb soha. Még jobban megerősített a vágymaban.

Ahogy el tudtunk költözni, komolyabban bele is vágtunk, és szinte egyből össze is jött.