Mit csináljak hogy egyedül tudjon elaludni a 3,5 éves kislányom?

Nekünk születésétől külön aludt, pont ezért, szintén 3,5 éves lány.

A barátnőmék viszont kb ugyanezen mentek át, egyidősek a gyerekek. Nekik az éjjeli lámpa jött be.

Nálunk is születése óta külön szobában van a most 4,5 éves fiam. Mégsem alszik el egyedül. Minden este oda kell feküdnöm mellé, vagy az ágya végébe ülni, míg elalszik. Vannak időszakok, amikor átjön, de akkor mindig visszakísérem a szobájába, és visszaaltatom az ágyában.

De már kb fél éve nem jön át éjjel. Akkor is csak pár napig volt ez, aztán hónapokig jól aludt.

Tehát a türelem, és a kitartás vált be.

Két gyermekem van (4,5 éves kisfiú, 2,5 éves kislány), mindkettő igényel az elalváshoz, és éjjel is felváltva átsétálnak a szülői ágyba.

Mi a férjemmel nagyon megértőek vagyunk, ha a nyugodt alvásukról van szó. Tudjuk, hogy a fiunk már rég belépett, a kislányunk hamarosan be fog lépni abba a korszakba, amikor mindentől félnek. Teljesen természetes fejlődésbeli lépcsőfok: az absztrakttól való félelem. A fiunk fél az árnyaktól, a hangoktól, mindenféle képzeletbeli lénytől, egyébként teljesen kiegyensúlyozott kisfiú, csak elérkezett ez a korszak. Nem tud nélkülem elaludni. A kislányom a kezdetektől nem igényelte a melléfekvést, de látja a bátyust, hogy anya melléfekszik, persze, hogy Ő is akarja. Egyébként nekem is volt egy félős korszakom kiskoromban, nagyon jó érzés volt, hogy bízhattam a szüleimben: bármikor bebújhattam közéjük, ha éjjel megébredtem, és rémeket láttam. Sosem kísértek vissza a szobámba, értették, mire volt szükségem: az Ő közelségükre.

Szval kérdező, a te kislányod igényel téged az elalváshoz. Miért baj ez? Nem tart örökké, alig pár év, és már a szobájába sem léphetsz be kopogtatás nélkül.

Gondolom, napközben oviban van, te dolgozol, miért baj az, ha este összebújtok az ágyában, duruzsoltok egymás fülébe, és ő szorosan hozzád simulva aludhat el. Ez az egyik legnagyobb dolog, amit a gyermekednek adhatsz.

Sosem voltam a különalvás híve. Ennek ellenére külön szobában, külön ágyban alszanak a gyerekek, de amint úgy érzik, a mi közelségünkre van szükségük, rögtön ott vagyunk. Sőt, sokszor a kisfiam áthív az éjszaka közepén, hogy vigyem át a nagyágyba, előtte kísérjem ki pisilni, mert fél egyedül a sötét lakásban. Nem állok le győzködni, hogy nem kell félni, hiszen emlékszem arra, hogy tudtam az eszemmel, hogy nincs ott semmi, mégis odaképzeltem valamit, ami aztán ijesztő volt. Átmegyek Érte, magamhoz ölelem, és érzem, ahogy elernyed a kis teste, annyira jól esik Neki, hogy a rendelkezésére állok. Most már ugyanez a kislányommal, azzal a különbséggel, hogy Ő apát is elfogadja, sőt, apaimádat van, tehát Őt a férjem is megpisiltetheti, áthozhatja. A fiunk mindenhez engem hív. De ez ilyen, mi akartuk ezeket a gyerekeket, nem Ők kopogtattak. Még pár év rendelkezésre állás, aztán majd csak pisloghatunk, hogy egész nap ki sem dugja az orrát a szobájából. De fog akkor hiányozni az a meleg szoros éjszakai ölelés, amikor azt érzem, ennek a kisgyermeknek az a legnagyobb boldogsága, hogy az édesanyja megöleli.

Sosem értem azokat a szülőket, akik ebben az egyedül elalvás-különalvás-együttalvás dilemmában vergődnek. A gyermek jelzi, mire van szüksége. És ez nem az a téma, amibe nagyon bele kellene avatkoznunk. Nálunk tudják a gyerkőcök pl., hogy nincs még egy keksz vagy puding, főleg nem este. De azt is tudják, hogy ha este, éjjel magányosak vagy félnek, a szüleik azonnal ott teremnek, és visszaadják a biztonságérzetüket. Nem kísérgetik vissza az ágyukba, hogy aztán újra egyedül érezzék magukat, hanem hozzánk bújhatnak, ha éppen arra van szükségük.