Egy anorexiás lány története. Bárkinek hasonló tapasztalata, véleménye?

Másfél évig anorexiás voltam és még most sem vagyok túl rajta, ugyanúgy számolom a kalóriákat és bűntudatom van, ha többet ettem, de már legalább testileg és kicsit lelkileg is jobban vagyok, mint előtte.

Másfél évvel ezelőtt kezdődött minden, mikor elhagyott a párom, akivel akkor már 10 éve együtt voltunk. Egyik nap csak úgy bejelentette, hogy szakítani akar, mert elhidegült a kapcsolatunk. Ennyi, semmi több magyarázat… Én meg csak néztem, ahogy kisétál az életemből, meg sem bírtam szólalni akkor. Mivel egy munkahelyen dolgoztunk (egy hatalmas 200 fős Multis cégnél), így már másnap kiderült számomra, hogy egy kolleganőnk miatt hagyott el, akivel akkor már fél éve kavart a hátam mögött, amit én észre sem vettem. 3 hónapig dolgoztunk úgy együtt, hogy láttam őket mindennap, mint egy boldog szerelmes pár. Sohasem vontam kérdőre, csak belül őrlődtem. Ez idő alatt fogytam le 48 kilóra, a 174 cm magasságomhoz igen kevés, szó szerint csont és bőr voltam. Minden tünet, ami az anorexiával jár jelentkezett nálam. Csomókban hullott a hajam, a bőröm olyan száraz volt, hogy állandóan berepedezett, a csontjaim ropogtak, a szívem és a mellkasom úgy fájt, hogy azt hittem szívinfarktust kapok és a menstruációm is elmaradt. Nem is foglalkoztam ezekkel a tünetekkel, mélyebb volt akkor a lelki fájdalmam, csak mikor már a kollegáim mondták, hogy szörnyen nézek ki és kaptam mindennap a megvető pillantásukat mindezek mellé, nem bírtam tovább és felmondtam. Elmentem munkanélkülire, mert olyan rossz állapotban voltam, hogy dolgozni sem bírtam, csak otthon fetrengtem és sírtam. Senkire sem hallgattam, anyukámra, barátokra, még a háziorvosomra sem, pedig akkor írtóra nagy szükségem lett volna segítségre, de azt gondoltam meg tudom oldani egyedül is. Talán volt is egy pár hónapos javulásom, kb. egy fél évvel később, mikor sikerült munkát találnom egy elég jó cégnél, mint könyvelő. Még jött is fel pár kiló, 53 kg lettem, persze akkor is nagyon vékony voltam, de azért nem ijedtek meg tőlem az emberek, mint előtte, mikor megláttak. Talán a mai napig is ott dolgoznék, ha nem sikerült volna elrontanom a dolgokat. Ugyanis az egyik barátnőm unszolására felregisztráltam társkeresőkre, ahol össze is jöttem egy sráccal, aki nagyon nem volt rám jó hatással, szó szerint annyira kikészített, hogy ismét azt a pár kilót, amit nagy nehezen felszedtem, még több is lement, 45 kiló lettem pár hét alatt. Akkor már tudatosan kezdtem el fogyókúrázni, mert a srác állandóan a külsőségekkel jött, hogy ő a nagyon vékony lányokat szereti és utálja, ha valaki elhanyagolja magát és felhízik. Én meg annyira örültem annak, hogy végre összejöttem egy fiúval 1 év után, és megijedtem, hogy elhagy, ha hízok, hogy nem érdekelt, mennyire tönkre teszem magam. Csináltam, éheztettem magam a végtelenségig, mikor már nem bírtam az éhezést, rendeltem nyugtatókat az internetről, hogy inkább aludjak, mert aludni sem tudtam már hónapok óta és ne érezzem azt, hogy éhes vagyok. Volt, hogy szó szerint úgy kiütöttem magam, hogy az egész hétvégét végig aludtam (péntek estétől vasárnap délutánig). Mikor magamhoz tértem, egyből ráálltam a mérlegre és boldog voltam, hogy lement egy hétvége alatt 2 kiló. Úgy szedtem a nyugtatókat, mint a tik takk-ot, fel sem tűnt senkinek sem, sem a munkahelyemen, sem anyukámnak, akinek még az elején ki tudtam magyarázni, hogy miért alszom ilyen sokat. Az éheztetés mellett képes voltam egy egész doboz hashajtót is beszedni szinte mindennap. A munkahelyen kezdtek el először beszólogatni, ugyanúgy, mint ahol az exemmel együtt dolgoztunk, hogy kezdek nagyon sovány lenni. De nem érdekelt, csináltam tovább a fogyást, már az tett boldoggá, mikor a legkisebb ruhaméret is lógott rajtam és nem is értettem, hogy miért néz rám mindenki olyan szörnyűen. Már a társkeresős srác is tette a megjegyzéseket, hogy OK, hogy a vékony lányokat szereti, de ez azért már túlzás és így már nem is tetszem neki, ezért elhagyott… Aznap bevettem rengeteg nyugtatót, mikor anyukám észrevette, egyből bevitt a kórházba, ahol 3 hónapot töltöttem. Talán akkor tudatosult saját magamban a betegségem, mikor le kellett vetkőznöm a nővérek és az ügyeletes orvos előtt és csak annyit hallottam folyamatosan a háttérből, hogy „Úristen, tiszta csont és bőr”. Rájöttem, hogy itt már súlyos dologról van szó és beláttam, hogy segítségre van szükségem. 3 napja kaptam meg a zárójelentést és nagy nehezen magamra erőltettem 10 kg-ot, viszont időközben felmondtak a munkahelyemen, ahol még a próbaidőm töltöttem. Még mindig vékony vagyok mások szerint, én viszont már kicsit soknak érzem ezt a 10 kg-t, de persze érthető egy anorexiás szemszögéből.

Viszont senkinek sem mondtam el a teljes igazságot, még az orvosoknak sem, (valahogy nem ment, mert kínosnak éreztem a dolgot) hogy a konkrét kórház előtti fogyásom már sajnos tudatos volt. Még mindenki azt hiszi, hogy a másfél évvel ezelőtti szakítás okozta depresszió miatt fogytam le, amit még a mai napig sem hevertem ki. A zárójelentésemben is ez áll, tehát az orvosok sem gondolták, azért biztosan sejthették, meg inkább én is úgy adtam elő a dolgokat, hogy kicsit szépítettem. De az igaz, hogy a szakítás miatt fogytam le akkor tényleg másfél évvel ezelőtt és nem is tagadom, hogy a mai napig is nagyon fáj, de most már nem a depresszió miatti fogyásról van szó. Mivel túl hirtelen fogytam le akkor és megtapasztaltam, hogy milyen egy kisgyerekes külsővel kinézni, igencsak torzult az énképem. Egyszerűen elborzadok, ha látom, és érzem magamon, ha kezdenek előjönni a nőies formáim. Egyből takargatom magam mindenféle hosszú ruhákkal. Ezért teljesen megértem, amit egy anorexiás érez, borzalmas állandóan csak az ételre gondolni és folyamatos bűntudatot érezni. Nem hiszem, hogy valaha teljesen gyógyult leszek, de még egyszer annyira soványra biztosan nem fogok lefogyni, hogy a szervezetem is felboruljon, sőt hálát is mondhatok, ha nem maradtak végleges szövődmények. Végül is mondhatom azt, hogy tönkretettem az életem. Minden barátom elhagyott, teljesen egyedül érzem magam, nincs munkahelyem és semmi önértékelésem. Kezdhetek elölről mindent, ami iszonyatosan nehéz, de próbálkozok. Könnyű azt vadidegeneknek mondani, akik nem betegek, hogy hülye vagy, hagyd abba ezt a baromságot, csak az érti meg, aki ugyanebben a cipőben jár… Ezt nem lehet csak úgy!!

Most, hogy kiengedtek a kórházból, kicsivel jobban vagyok, persze járnom kell még további terápiákra, de már ambulánsan. Remélem lesz majd olyan orvos, akinek őszintén el tudom mondani, hogy tényleg anorexiás vagyok és a depresszió is emiatt a betegségből adódik, addig viszont jól esett kiírnom magamból.

31/L