Mi volt a tapasztalatotok egy teljes átalakulás-fogyás után az emberekkel, hogy viszonyultak hozzátok?

Én az előző munkahelyem miatt híztam el. Ülőmunka, rengeteg stressz, évis rohamok, összevissza evés, nasi, szemétkaja, mcdonalds, stb. Mondhatni, annyira utáltam a munkámat, hogy az jelentette az egyetlen örömforrást h nonstop zabáltam. ÉS még így is olyan éhség fogott el már 11kor hogy rohannom kellett ebédelni.

Rászoktam a cigarettára, de még akkor is híztam, és mikor nagy nehezen elkezdtem a cigiről leszokni, még inkább beindult a hízás.

Beszéltem pár szakemberrel és kiderült h a hízás lelki eredetű, és emmellet a sok egyéb káros tényező miatt, lehet h ez a munkahely már 10-15 év alatt kinyírt volna. Így egy szép napon besétáltam és beadtam a felmondásomat, persze a projekt csapat amit kb a hátamon vittem össze is dőlt utána, aztán még több ember fel is mondott miattam, szóval egy lavinát indítottam el, ami így külön öröm volt számomra, hiszen a többiek is megérdemelnek egy jobb életet.

Alapvetően amikor már nagyon kövér voltam és egészségügyileg strapa, rám se néztek már a nők, max sajnálkozva. Borzasztó élmény volt nekem, aki előtte 10 éve még sportos fitt voltam, rámmosolytak a csajok, szóval igazán nem volt okom panaszra..

Na és érdekes módon ahogy otthagytam a melóhelyet szinte azonnal abbahagytam minden egészségromboló szokásomat, visszafogytam fél év alatt 20 kilót, elkezdtem sportolni újra, ez már meg is látszik egy év után. Újra azt érzem mint régen, hogy a nők emberszámba vesznek és ez egy pozitív dolog.

Csak azért írtam le a sztorimat mert a fogyókúra önmagában sokszor nem elég, kell egy teljes életmódváltás sokszor, és a káros tényezőket pl munkahely kell először kiiktatni, addig nem lesz változás.

Lement 11 kg 3 honap alatt! Ha nekem sikerult akkor BARKINEK!!!

Nekem a keto/low carb segitett.

Ezt a kérdést szerintem érdemes két oldalról is megvizsgálni. Egyrészt igen, én is érzem, hogy az emberek másképp néznek rám, mióta lefogytam (110ről 65re, nő, 30+, 165cm, szóval mondjuk, hogy most nagyjából átlagos a súlyom).

Sok ember a nagy testsúlyhoz társít bizonyos tulajdonságokat: lassúságot (nem csak testileg, szellemileg is), lustaságot, inkompetenciát, igénytelenséget. Van aki jobban enged ezeknek az előítéleteinek, van, aki kevésbé. Egy pasi, ha szórakozóhelyen válogathat a csajok között, nyilván a csinos, vékony lányhoz fog odamenni, nem a duci/dagi/kövér ahogy tetszik barátnőjéhez. Ez ilyen. Az viszont szomorú, hogy ez a munkahelyeken is így működik. Szívesebben reprezentál a cég egy csinos vékony lánnyal, még ha szakmailag kicsit kevésbé kompetens is, mint egy ducival. Előbb eszükbe jut fizetésemelésnél is, hiszen gyakrabban szerepel, benne van a köztudatban. Ezt is tapasztaltam, akkoriban így is éreztem.

De ott van a másik oldal, hogy ha az ember túl van 45 kg fogyáson, akkor ő maga változott-e. Kellett-e ehhez önuralom, kitartás, kemény munka, ami mind megváltoztatja az embert? A külsőt is és a belsőt is.

A fogyásom előtt egy önbizalomhiányos szürke egér voltam, aki egy meetingen megszólalni is alig mert. Most mondjam azt, hogy azért nem léptettek elő eddig, mert kövér voltam? Nem lenne fair, ha ezt mondanám. A pasik általában rám se néztek a bulikban, vagy ha mégis, csak azért szóltak hozzám, hogy megalázzanak a súlyom miatt. Most mondjam, hogy szemetek, mert a külső alapján ítélnek? Igen, ez nem egy jó tulajdonság. De megintcsak nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy nincs igazuk. Mert van benne igazság, 110 kgval nem voltam egy kellemes látvány. De itt is, mint a munka példánál, nem csak a súlyom változott. Magabiztos lettem és erős.

A konklúzió talán csak annyi, hogy ha magadba teszel munkát (legyen az a külsőd vagy a belsőd), az megéri.

Hogy állsz a fogyással, kérdező?

Én kisgyerekkoromtól kövér voltam, és örültem volna ha csak átnéznek rajtam, ehelyett állandóan beszólogattak, disznó, tehén, bálna, a helyedben öngyilkos lennék, nem is vagy ember stb. Sok sikertelen fogyókúrán és jojóeffektuson vagyok túl, mert sajnos érdemi útmutatás helyett hosszú ideig csak élhetetlen javaslatokat ( koplalás, olyan diéta amitől kifejezetten rosszul éreztem magam), és bántásokat kaptam.

33 éves koromra jutottam el arra a szintre, hogy szakember segítségével olyan életmódot tudtam kialakítani, amivel lefogytam, éhezés, koplalás, görcsös kalóriaszámolgatás nélkül. De persze a saját démonjaimmal így is meg kellett küzdenem ( függőség, falási rohamok, érzelmi evés, a mozgás kezdeti utálata)

3,5 évvel az életmódváltásom után pedig már 6 hónapja a lefogyott súlyomat tartom.

A reakciók elég vegyesek voltak a változásokat tekintve, a tömény rosszindulattól a valódi gratulációig minden.

Pl mikor már kezdett látványos lenni, voltak akik hozzámvágták, hogy miért titkolom, hogy rákos vagyok, valljam be.

Voltak akik nem mondtak semmit, amivel amúgy semmi baj nincs, sose értettem miért kell a másik külsejére megjegyzéseket tenni ( bármivel kapcsolatban), és sose tudtam igazán hogy reagáljak ezekre.

Voltak akik a fogyásom után kezdtek közeledni hozzám, barátilag, vagy annál több is, de ezeket mind elutasítottam .🤮Hányinger. Velem ne jópofizzon senki aki régen undorító embertelen megjegyzéseket tett rám, vagy egyszerűen csak a létezésemről sem vett tudomást es a köszönésére sem tartott méltónak

Végül az igazi gyöngyszemek, azok a lányok akik az uszodában a mai napig kiröhögnek, és bálnáznak mert nem vagyok 40kg ( 175 cmhez elég morbid is lenne).

Aztán voltak akik fel sem ismertek ha megláttak , saját rokonok sem. Akinek ennyire senki vagyok a szemében az ne akarjon tőlem semmit csak mert x vagy y módon nézek ki.

Ugyanaz az ember vagyok aki 170 kilósan voltam, meg most is ugyanaz vagyok 67 kilósan. A külsőm változott meg, nem a személyiségem.