Hogyan sikerül elfogadni magatokat és önfeledten élni az életeteket?

Én 17 éves koromig olyan sovány voltam hogy engem ez miatt csúfoltak szintén, 18 évesen elkezdtem hízni 55kilóra a pajzsmirigyem miatt, 21 évesen szültem 55kilóval kezdtem 86kilóval mentem szülni, nem azért lettem ekkora mert sokat ettem, a pajzsmirigyem..

De az a lényeg én jelenleg 82kg vagyok én úgy állok hozzá hogy még bele férek a kategóriákba ha bemegyek egy boltba azért van még belőle méret nem kell külön xxxl-4xl boltokba járkálni hogy legyen rajtam ruha.

Elfogadom mert ez vagyok én, akinek jó fej vagyok annak jó fej leszek 100kilóval meg 40kilóval is, elsőnek próbáltam lefogyni de ez a norbis update ízvilág nem az enyém maradtam a finom ételeknél és igazából nem is nagyon érdekel mert ugyan úgy igényes vagyok magamra

Én a fél életemet végig jojóztam, fogyókúráztam, majd nem bírtam tovább és feladtam, győzött a függőség:( sokszor fogytam és híztam. Felfelé mindig több jött és egyre gyorsabban. Idővel beteg lettem, anyagcserezavar, hormonzavarok. Aztán elérkezett az a pont amikor már minden naposak voltak a fájdalmaim amikor mozogtam, éjjelente arra riadtam hogy fulladok. Rájöttem, hogy ebben az állapotban nem maradhatok tovább.:(. Először eldöntöttem, hogy le szeretnék fogyni, egészségesebbé válni, élni. De mivel a drasztikus fogyókúrák, koplalások nem voltak fenntarthatóak hosszútávon, így egy könnyedebb, hozzám inkább passzoló étrendet- életmódot választottam. Végiggondoltam mi az amit képes vagyok êletem végéig betartani, és mi az amit nem. Hisz nem csak a fogyás a fontos, hanem az is, hogy az elért eredményt meg is tartsa az ember, úgy, hogy nem egy halom kínszenvedés az egész.

Ezen kívül még lelki oldalról is muszáj volt átgondolnom az életemet táplálkozás tekintetében, és arra jöttem rá, hogy érzelmi evő voltam. Kiskoromban indultam hízásnak, pedig aktívan sportoltam ( úszás, kosárlabda, biciklitúrák, görkorcsolya). Sajnos bizonyos gyerekkori traumákat nehezen éltem meg,bár amúgy is rossz minőségű volt az étrend amit kaptam , ráadásul egy idő után ha szomorú voltam, egyáltalán nem tudatosan, de evésbe menekültem, olyankor pedig jobban éreztem magam, és ez a viselkedésminta az egész életemet végig kísérte. Amikor csúfoltak, kiközösítettek, bánatomban ettem, később azért mert magányos voltam, aztán ha pl nem sikerült egy fogyókúra, akkor is evés lett a vége, hisz úgysem megy, akkor meg minek kínlódjak. Aztán ez a dolog átcsapott függőségbe, és nem voltam képes kontrollálni. Nem nagy mennyiségeket ettem, csak nagyon rossz minőségben, de azt folyamatosan, és az anyagcserém nem bírta. Még akkor sem tudtam leállni végleg, amikor már jobbra fordult az életem, pedig akkor is próbálkoztam.

Egyébként, az életmódváltásom óta eltelt 2 év, lassan már a vége felé vagyok:) és nagyon jól érzem magam. Már nem függök az ételektől, és az élet nehéz dolgait is megtanultam másképp kezelni/ feldolgozni.

Hogy fogadtam el magam? Úgy, hogy beismertem magamnak, hogy elcsesztem az életem, DE azt is, hogy ezen utólag nem tudok változtatni, nem tudok visszamenni a múltba, és nem elhízni, mert ez már megtörtént. Elfogadtam, megbocsátottam magamnak a hibáimért.

Már csak a jelenben élek, és a jövőbe nézek. Már nem érdekel mit gondolnak rólam mások, olyan vagyok amilyen, nem vagyok tökéletes, soha nem is leszek, sem én magam, sem a testem, de nem is vágyom erre. Küzdök az egészségemért, amire képes vagyok megteszem, és ennyi. Az se érdekel, hogy a fogyásom miatt ér kritika. Konkrétan 2 ismerősöm tett rá megjegyzést eddig, az egyik szerint rákos vagyok, csak nem merem bevallani, a másik meg megkérdezte hányadik stádium ? Milyen kezelést kapok. Nem is értem... Na mindegy is, csak fura reakciók. Fiatal koromban pl titkon nagyon vágytam mások elismerésére, ma már egyáltalán nem érdekel. Valahogy elmúlt. Így aztán önmagamat is könnyebb volt elfogadni, mert tudom, hogy teszek a gyógyulásomért. Még úgy is elfogadtam, hogy a teljes fogyás azért messze van. Jelenleg túlsúlyos vagyok. De voltam életveszélyesen elhízott is. Elég nagy különbség, esetemben konkrétan -80 kg, és rengeteg munkám van benne. Szóval én inkább azt nézem mit sikerült elérnem, nem azt hogy mennyi van még amit nem értem el.

Pozitív hozzáállás. Megváltoztam. Kívül is, belül is. Ennyi.

Hány éves vagy?

Szerintem a korral enyhülnek ezek a szorongások.

Én egész életemben kövér voltam, most is az vagyok. Engem is rengetegen bántottak, végül odáig fajult, hogy tinikoromban kialakult a szociális fóbia. Már mindenkitől és mindentől féltem.

Most is megvan a fóbiám, nem hiszem hogy akiben egyszer kialakul, az valaha is el tudja hagyni teljesen, de valami megváltozott bennem mikor betöltöttem a 30-at. Addig nekem sem volt soha párkapcsolatom, semmilyen kontaktusom férfiakkal. Rávettem magam az ismerkedésre, és meglepődtem hogy mennyien elfogadják a külsőmet. Online ismerkedtem, nekem úgy könnyebb, mert élőben kb megszólalni sem mertem volna. Meg ki sem jártam az utcára, nem mertem, így nem is lett volna más ismerkedési lehetőségem.

Volt egy másfél éves kapcsolatom, ami alatt annyi pozitív visszacsatolást kaptam, hogy elkezdtem máshogy látni magam. Valamelyest sikerült elfogadni és kicsit megszeretni magam. Még most is rosszul vagyok ha pl látok magamról egy képet, de a rossz mellett már a jót is meg tudom látni magamban, ha nem is külsőleg. Nagyobb lett az önbizalmam és megkedveltem néhány belső tulajdonságomat, elkezdtem szimpatizálni azzal a személlyel aki én vagyok :)

Az első kapcsolatomnak végül vége lett, baráti viszonyban váltunk el egymástól, és azóta van egy új párom. Az első után már sokkal könnyebb is volt ismerkedni. Ő arra ösztönöz hogy járjak ki az utcára, jövünk-megyünk, és kezdek beleszokni abba hogy intézkedek, kirándulok, szociális szitukba keveredek. Kezdem elhinni hogy én is érek annyit mint bárki más.

Rengeteget segít hogy itt ez a pasi aki elfogad olyannak amilyen vagyok. Szerintem nagyon fontos hogy az ember párkapcsolatot alakítson ki, mert ha azt tapasztalja hogy szeretik és van akinek kövéren is elég jó, akkor idővel saját magának is kezd megfelelni, és egyre kevesebbszer hagyja megszólalni a fejében azt a gonosz kis hangot, meg egyre kevésbé ad vadidegen emberek véleményére. Mintha folyamatosan menne le a vállaimról a megfelelési kényszer súlya. Ha fizikailag nem is vesztek súlyt, lelkileg mindenképp.

Hát így. Nekem a kor és a párkapcsolat segített kicsit rendbejönni magammal.

Nekem nem a súlyom miatt voltak lelki problémáim. Tini koromtól kb. 40 éves koromig tele voltam pattanásokkal, addig nem tudtam rájönni, mitől lehetnek. Utáltam a nagy orromat, a kicsi melleimet, a szabálytalan fogsoromat, a görbe lábaimat. Aztán ahogy telt az idő, nekem is az új barátok és a párkapcsolatok segítettek a legtöbbet, hogy elfogadjam magamat, azt, hogy nem vagyok, de nem is kell tökéletesnek lennem, hogy így is lehet engem szeretni. Azokat a barátokat, ismerősöket, akik kritizáltak vagy lehúztak, szép lassan kiiktattam az életemből, az idegenek bántó kritikáit megtanultam ignorálni. Megtaláltam a belső értékeimet, és igyekszem ezeket továbbfejleszteni.

Külső szempontjából még az is segített, hogy megtanultam sminkelni és az alakomnak megfelelően öltözködni, jó frizurát találni, ezek is növelték az önbizalmamat, mivel egyre több pozitív visszajelzést kaptam a környezetemből.

Volt még egy mélypont, amikor két terhesség után már 15 kiló felesleg volt rajtam (nagy része a hasamon, törzsemen), és az egészségem is kezdett gallyra menni. Ekkor kezdtem új étrendet, életmódot, amelynek segítségével tartósan lefogytam, az egészségi állapotom és ezzel együtt a közérzetem is nagyon sokat javult. És azóta nem vagyok pattanásos :)

Pszichológusra lenne szükséged, mert minden problémád az öngyűlöletetből, kisebbségi komplexusodból ered.

Én nem voltam elhízott, de a szüleim egyrészről elhanyagoltak, másrészről leszóltak, megaláztak. A lelki bántalmazások miatt én is utáltam magam, nem volt önbecsülésem, képtelen voltam kiállni magamért stb., s az ilyen típusú embereket pécézik ki maguknak azok, akik szeretnek bántani másokat. A te esetedben is biztosra veszem, hogy azért bántottak elsősorban, mert ilyen típus vagy, a túlsúly csak egy kézenfekvő indok, eszköz volt a kezükben, nem pedig a valódi kiváltó ok.

Sajnos nagyon lassú a gyógyulás, hisz már régen veled vannak ezek a rossz beidegződések magaddal szemben.