Miért szomorú az a fél aki válni akart?

Szerintem ez egyszerű pszcihológia.

Nevezzük bűntudatnak.

Úgy gondolom, hogy az elhagyott fél a legtöbb esetben mivel az akaratán kívül vesztett el valamit,intenzíven, gyásszként éli meg a kapcsolat lezárását.

Az elhagyóban mint döntéshozóban pedig a kétely és a bűntudat miatt bizonytalanságban lebegnek az érzelmek, ami nem engedik kibontakozni a gyászt.

Egy válás még akkor is kudarc, ha nagyon nyomós indok van rá Annak is, aki kezdeményezi. Van, aki gyorsan képes feldolgozni és továbblépni, van, akinek több idő kell hozzá.

Egyébként meg sok mindentől lehet valaki lehangolt, nem biztos, hogy a válás miatt az, pláne évekkel utána.:-)

A valasunkat en kezdemenyeztem, miutan tobbszor elofordult, hogy nem tudtam hazamenni a lanyommal, mert a kulcs belulrol volt a zarban, es az altalam imadott ferjem pedig bent qrta-baszta a kolleganojet. Tehat en voltam a kezdemenyezo.

Es igen, szomoru voltam. Hogy mi nem ertheto ezen...?????

Akkor valtam vidamabba, amikor - evek multan - lattam, hogy az utanam kovetkezo ket felesegenek es negy baratnojenek meg kevesebb ido adatott egyutt elni vele, mint nekem, annak ellenere, hogy a kulonbozo noktol meg hat gyereke szuletett. Es most, kozel 35 ev utan, kifejezetten orulok, hogy nyugdijas hajlektalankent el valahol a Jozsefvarosban. Megerdemli.

"A valasunkat en kezdemenyeztem, miutan tobbszor elofordult, hogy nem tudtam hazamenni a lanyommal, mert a kulcs belulrol volt a zarban, es az altalam imadott ferjem pedig bent qrta-baszta a kolleganojet. "

Többször előfordult? Már első alkalommal kellett volna váláson törnöd az agyad.

Te kérdező honnan tudod, hogy mitől szomorú, és lehangolt? Mondta?

Nem vagy valami érett, ha próbálod kitalálni és / kitaláltatni itt egyesekkel, mint a lottószámokat! :D

Mert fájt, hogy már nem javítható.

Az exem annak érezte, nem vette komolyan, hogy válni akarok, olyannyira, hogy alá is írta a közös megegyezést, mert azt hitte, nem adom be a keresetet.

Persze közben voltak az ígéretek, de az összeset hallottam már. Háromszor. Soha nem lett belőlük semmi.

Fájt az is, hogy azt hittem, utána már minden rendben lesz. Pedig nagyon az út elején jártam.

Fájt a magány, az egyedüllét. Leginkább arra emlékeztetett, mint mikor három hétig mankóval jártam, és utána üres lett a kezem. Hirtelen azt se tudtam, mit kezdjek vele, annyira megszoktam, hogy mindent egy kézzel oldok meg.