Miért szól még válás alatt is minden a férfi boldogságáról?

Megcsalt, válunk. Van ket gyerek. Semmi extra.

Csak felhúztam magam a Zembereken.

Joga van a boldogsághoz.... Mert nekünk nincs?

Bocsássak meg. Ne is haragudjak... Miért is kéne? Végül is csak tönkretette az életünket.

Ne követeljem azonnal a fél ház árát... Mi meg mosolyogva megyünk a híd alá. Hogyne.

Ne mondjak róla rosszat a gyerekeknek.... Elvégre 12 és 15 évesen beveszik, hogy apu leugrott cigiért, és most 60 évig nem talál haza. Mi rosszat mondok azzal, hogy megcsalt és elhagyott minket?

Ne kérjek annyi gyerektartást, neki is új életet kell kezdenie valahogy... Nekem meg valahogy etetni kéne két kamaszfiút, albérletben lakva.

Lassan úgy érzem, elnézést kell kérnem, amiért nem úgy válunk, hogy mi csak szó nélkül kitakarodunk az életéből, mintha sose lettünk volna.

Mosolyogjak, legyek kedves, segítőkész, megértő, fényezzem a gyerekek előtt, nem tett semmi rosszat.

Ki az, aki őszintén mosolyogva azt fogja mondani a fiainak, hogy természetes, hogy ha a feleségükre ráuntak, akkor váljanak el, nincs azzal gond? Ki tudja azt őszintén mondani, hogy apa jó ember és neki jár a boldogság?

Gyomorfekélyt kapnék, ha úgy kéne viselkednem, ahogy most mindenki elvárja.

Eddig kedves voltam, önfeláldozó, türelmes és úrinő. De csak eddig.

A válás során ezt miért várja el mindenki?