A kisfiam a láthatások előtt napokig sír, hogy nem akar menni, mert nem érzi jól magát. Fizikailag nem bántja az apja, de állítása szerint mindent ráerőltet ő meg nem mer nemet mondani neki, mert fél, hogy az apukája megharagszik rá. Mit tehetek?

Eljutottunk arra a szintre, hogy az apukának sohasem jó semmi, mindig mi alkalmazkodjunk hozzá. Mivel egyre mérgesebb a viszony és az új barátnő is bele akar vitatkozni, kértem, hogy minden szenvedés nélkül tartsa be a megállapított láthatást. Neki ez nem tetszik, szerinte csak neki akarok keresztbe tenni, mert a gyerek -állítása szerint- imádja az apját és meg fogja változtatni az ítéletet. Kérni fogja a gyakoribb láthatást, vagy a felügyelet jogát. Már nekem van sírhatnékom ha viszi a gyereket, mert teljesen kikészít az állandó most így vinné el most úgy vinné el a gyereket szöveggel. Én nem hangolom ellene a gyereket, sőt! Inkább próbálom megszerettetni vele, hiszen amíg együtt éltünk le se tojta őket, most van odáig a gyerekért. Eddig azt is megkérdőjelezte, hogy az övé, ugyanis az édesanyja ezt hallotta a faluban.

A gyerkőc többszöri nekifutásra elmesélte, hogy sokszor levegőnek érzi magát. Átbeszéltük, sokszor, nagyon sokszor elmondtam, hogy szereti az apja, próbálja meg ott is feltalálni magát. Azt hiszem sikerült átlendülni rajta. Elmegy, elvan, már talán könnyebb. Viszont azóta folyamatosan én kapom a támadást, mert nem alkalmazkodunk az ő életviteléhez. Mert neki nem jó ez a nap meg az sem, télen hamar sötétedik, nyáron meg engedjem többet mert akkor ér rá. Igyekszem nem felvenni a kesztyűt. Nincs értelme