Mit tehetnék, ha az exem nem vállalja fel az "új életét"?

# 10: Nagyon köszönöm az együttérzést és a használható ötletet! Valóban erről van szó, hogy eddig bármit megbeszéltünk, soha nem lett érdemi eredmény, csak a halogatás.

Gyermekünk kisiskolás, neki már elmondtam a dolgot. Sajnos most rám haragszik, mivel én mondtam el, nekem kellett elmagyaráznom, hogy anya és apa már nem szeretik úgy egymást. Mivel az apja ebből teljesen kivonta magát, hát úgy tűnhet a gyermekemnek, hogy én borítottam fel a családi rendszert. (Mert hát ugye könyörgött, hogy maradjon minden a régiben, és kénytelen voltam azt mondani, hogy azt nem lehet... ebből mi jön le egy kisgyereknek? Hogy én nem akarom...) Nem durván haragszik, de azért álmaiban (el szokta mondani), apróbb megnyilvánulásokban előjön. Hordom pszichológushoz is egyébként, más miatt, de most bizonyára ez is előkerül...

Szóval itt az az alapvető gond, hogy az apa az égvilágon semmiért nem vállal felelősséget, minden rám szakad, neki csak a "kellemes" része jut. Hosszú távon erre nyilván megoldást kell találni...

A másik, a "bemutatkozás" ügye... igen, úgy érzem, jól látod a helyzeted, és külön köszönöm, hogy átérezted, hogy nem "balhézni" akarok, hanem csak egy tiszta helyzetet: jelezni, hogy én is az adott körhöz tartozom. Megfogadom a tanácsod, nagyon jól megfogalmaztad - nekem nem sikerült volna így -, hogy mit kellene mondanom. Nyilván én benne vagyok a szituációban, és vannak bennem szorongások, amik gátolják, hogy "frappánsan" kezeljem a helyzetet. Ezért kértem kívülálló segítségét, mert kívülről gyakran sokkal könnyebb megítélni. E tekintetben nagyon hasznos tanácsot kaptam, amit tényleg köszönök! Hamarosan lesz egy újabb rendezvény, amire szeretnék elmenni, és ezúttal igyekszem azt tenni, amit tanácsoltál, ahelyett, hogy hazajönnék, és itthon siránkoznék magamban, hogy "kiszorultam" a baráti körből... mert eddig ezt tettem, de nem szeretném folytatni. Köszönöm a segítséget (és az együttérzést), ment a zöld kéz!

# 11: Ha lakbért kérnék, annak az lenne a vége, hogy egyáltalán nem tartaná a gyerekével a kapcsolatot. Ismerem ennyire... az pedig nem a gyerekem érdeke.

A bemutatkozós tanácsot megfogadom, én is erre jutottam, de a nő tudja, hogy ki vagyok, ez egy sokéves ismeretség közöttük, tehát mielőtt összejöttek, akkor is "összefutottunk" már. (Akkor sem lettünk egymásnak bemutatva, de akkor nem is volt különösebb jelentősége.)

(Megjegyzem, amikor még csak "jártunk" a férjemmel, engem sem mutatott be soha senkinek egy olyan társaságban, ahol ő mindenkit ismert... nekem kellett feltalálnom magam. Ilyenekre ő nem igazán gondol...)

# 14: Azért nem ilyen szörnyű már a helyzet, egyáltalán nem érzem magam sem boldogtalannak, sem feszültnek, és a gyermekem is ezt látja. Ő is képes már odaállni az apja elé és jelezni, ha valami nem tetszik neki (normális hangnemben, nem hisztizve, nem követelőzve). Tehát alakulunk, formálódunk folyamatosan.

Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem az a gyerek érdeke, hogy megszakadjon a kapcsolata az apjával - bármilyen is -, hanem az, hogy ő képes legyen kezelni a viselkedését. Éppen erre keresem a megoldást, hogy ne dacreakcióval kezeljem a kialakult szituációt, hanem olyan helyzetet teremtsek, teremtsünk közösen, ami mindannyiunk számára megfelelő.

Ismerek több olyan felnőtt embert, akiknek ilyen-olyan okból megszakadt a kapcsolata az édesapjával, vagy csak jelentősen korlátozódott. Mindannyiukban ott van a "nem kellettem a saját apámnak" érzés, meghatározóan, felülírhatatlanul, többen emiatt nem tudnak párkapcsolatot kialakítani, pszichológushoz járnak, súlyos személyiségzavaruk alakult ki. Én nem ilyen sorsot szánok a gyermekemnek! Sajnos a közvetlen környezetemben is van olyan család, ahol az anyuka (és főleg a nagyszülők) nagyon finoman azt hintik el a gyerekekben, hogy "látod, apád nem kíváncsi rád", és a gyerekekben már zsigeri ellenállás van az apjuk iránt, amire az apa nem tud jól reagálni, ha a gyerekek ellenségesek, akkor ő nem kezdeményez velük kapcsolatot. Fél éve nem is találkozott a gyerekeivel. És látom, hogy bár mindenki azt szorgalmazza, hogy találkozzanak, az anyuka is csak panaszkodik, hogy az apa nem kíváncsi a gyerekeire, mégis tudattalanul gátolja a normális kapcsolat kialakulását.

Bennem nincsenek tüskék, azokat feldolgoztam. Eleve nem is én vagyok az elhagyott fél, én kezdeményeztem a válást, pont az ilyen megoldhatatlan helyzetek miatt, mert nem tudtuk érdemben kezelni azokat. Nem akarom egyoldalúan eldönteni, hogy legyen ez, vagy az, de olyan helyzetet szeretnék teremteni, ami számomra is megfelelő, és a gyermekem sem sérül benne. Azt szeretném, ha még véletlenül sem érezné azt, hogy ő nem kell az apjának, úgyhogy maximálisan támogatni szeretném a kettejük kapcsolatát (is). Olyan megoldást keresek, ami mindenkinek megfelel.