Nincs kedvünk végre elválni?

Nekem 5 év kellett mire lépni mertem.

Eleinte azért nem léptem, mert mindig adtam egy újabb esélyt, hogy a házasságunk helyre jöjjön. Majd azért nem léptem, mert anyagilag eléggé függtem a férjemtől, hiába dolgoztam. Nálam akkor jött el az a pont, hogy elég volt, lépnem kell, amikor már ott tartottam, hogy a hideg rázott ha este mellém bújt, amikor már nem is kommunikáltunk, csak éltünk egymás mellett mint két idegen. Mi nem veszekedtünk, csak képtelenek voltunk együtt élni már. Ekkor már döntöttem, nincs visszaút. Szépen összeszedtem a ruhánkat, és a fiammal pár hétre apukámhoz költöztem, majd onnan albérletbe.

más fél évig voltam együtt a barátommal. szakitás előtt 3 hónappal jeleztem neki hogy nem kóser hogy ennyire megváltozott.. jött a szokásos hivatkozás ígérgetés stb. aztán a karácsony- újév időszakban annyira felidegesített hogy meg mondtam hogy a gyerekes hisztijével és viselkedésével mást boldogítson ne engem.

Nem azért vártam mert reméltem hogy jobb lesz, hanem mert adtam neki egy esélyt a javításra, az hogy nem tudott vele mit kezdeni már nem az én problémám.

Szerintem én ki sem léptem volna... :-) 3 éves kapcsolat, egyre komolyabb problémákkal... Tudtam, hogy sok minden nem stimmel, próbáltam vele beszélni erről, de ő mindig hárított. Tipikus pasi: ha nem nem veszünk tudomást a problémákról, azok nincsenek is.

Egyre hosszabb mosolyszünetek voltak, de mindig visszataláltunk egymáshoz. És mindig veszekedtünk...

Aztán ő lépett... Összehozták egy nővel, érdekkapcsolat mindkét fél részéről, de úgy tűnik, működik.

Nem tudom, mennyi időnek kell eltelni, vagy miért várunk sokan.

Nálam még kell idő. Miért? Azért mert makacsul hinni akarok a csodákban, pedig tudom hogy nincsenek. Nehéz beismerni, hogy egy idióta balek vagyok.

Gondolom, ha eljön az ideje majd szembe nézek mindennel. Most még az egyszerű légvételhez sincs erőm, minden éjszakám pokol. Egyelőre túlélésre játszok. Ha ez megvan, akkor majd jöhet a következő lépés.

Érdemes és meg is kell próbálni mindent egymásért, a gyerekekért. Ha nem megy, viszont nem szabad erőltetni. Valahol a neten olvastam, hogy önbecsapás az a fajta hozzáállás, hogy "büdös, de legalább meleg".:( Rossz hasonlat tudom, de ha már abszolút nem működik a házasság, és ezt mindkét fél tudja, érzi, akkor nem kell (hiszen úgysem lehet) mindenáron megmenteni a házasságot. Azt szokták mondani, hogy inkább éljetek külön és boldogan, mint együtt boldogtalanul.

Ha vannak gyerekek, az nekik sem jó, ha időközben úgy megutálják egymást a szülők, hogy állandóak a veszekedések, folyton rossz a hangulat.

Nehéz valami változásba belekezdeni, és nagy felelősség. Ha együtt meg tudjátok beszélni, akkor valószínűleg könnyebb.