Anya/Apa nélkül felnőtt fiatalok?

Ha az emlékeim nem csalnak, akkor 12 éves korom környékén váltak el a szüleim, én meg a nővérem maradtunk anyunál. Apám rászokott a piára, rendszerint berúgva érkezett haza az éjszaka közepén. Volt, hogy anyuval dulakodott is, de ha még ez sem lenne elég, mellette még, apám meg is csalta. Persze a válás óta párszor találkoztunk, de akkor már nem tudtam rá nem úgy nézni, mint egy rohadt alkoholista állatra. Aztán ezek a találkozások is véget értek egyszer, kb. 4 éve egyetlen mukkot sem hallottunk róla. De az kiderült, hogy időközben adócsalás és egyéb hasonló ügyek miatt dolga volt a rendőrséggel, sőt az egyik megyei körözési listán is rajta van. Emiatt úgy tudom, hogy külföldön is bújkált. 18 éves vagyok már, de még most is sokszor eszembe jut, és akkor általában elég rosszkedvű leszek. Pont a serdülőkor kezdetén váltak el, amikor szükségem lett volna hasznos atyai tanácsokra, segítségre, stb. Mindenre magamtól kellett rájönnöm, mindent nekem kellett kitapasztalni. És mivel én vagyok az egyetlen férfi a házban ezért nekem kell elvégeznem a nehezebb, komolyabb házimunkákat. Megesik, hogy néha ügyetlenkedem, ez azért van, mert apám nem tanított meg semmi ilyesmire. Gondolom pont így 12-13 éves koromban kezdtünk volna szerelgetni, barkácsolgatni, ilyenek. Anyu nagyon rosszul viselte a válást, hónapokon keresztül volt olyan eset, amikor rátört a zokogás, de tudta, hogy össze kell szednie magát, és úgy igazán tavaly meg idén láttam rajta a szívből jövő boldogságot. Amikor már nemcsak muszájból kell jókedvűnek lennie. Apám tettei miatt állandóan arra törekszem, hogy semmiben sem hasonlítsak rá. Miatta megvetem a piát (csak 1-2 sört szoktam bedobni néha, a töményet egyenesen gyűlölöm), részeg is csak egyszer voltam a 18 évem alatt, ami szerintem nem vészes, ismerve a mai kamaszokat. Motivált is vagyok olyan tekintetben, hogyha egyszer találok egy olyan lányt, akivel családot alapíthatok, akkor meglesz a motivációm arra, hogy jó apa legyek. Ugye mondtam már korábban, hogy még most is viszonylag sokat gondolok apámra, emiatt úgy érzem, hogy van bennem némi felgyülemlett agresszió. Ne értsetek félre, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ilyenkor szétverek mindenkit, (nem is verekedtem még soha) hanem csak ingerlékenyebben reagálok dolgokra. Még egyszer mondom, ez nálam nem állandó, csak amikor néha rám jön ez a lelkizős hangulat. Sokat gondoltam arra, hogy mi lenne ha egyszer találkoznánk ismét. Azt igazából nem tudom, hogy egy ilyen esetben mi is történne pontosan, de az biztos, hogy nem ugranék a nyakába és nem tennék úgy, mintha mi sem történt volna. A válás miatt visszahúzódóbb is vagyok, de érettebbnek érzem magam, mint más 18 évesek. A válás viszont egy valamire jó volt: a család (anyu, nővérem és nagymamám) sokkal összetartóbb lett. Ez életem végéig benne lesz a fejemben, hogy apám elhagyott minket, de bízom benne, hogy az évek múltával már nem fog olyan sokszor az eszembe jutni.

Bocs, ha túl hosszú lett a válaszom, csak jól esett ezt kiírni magamból.

Engem születésemtől fogva Anya nevelt, már megszoktam, de a tudat rossz hogy egyszer élünk, és én úgy éltem hogy nem tudtam milyen érzés az ha van egy Apa is mellettem... Utoljára 2 éve találkoztunk kb, külföldön él és dolgozik, már családot is alapított. Jelenleg Anyának nem régóta van élettársa és gyerek is született,azóta valami megváltozott bennem, és utálok már Anyával is lenni. Most is egy "lakótárssal" lakom a nyáron, nem anyáékkal, de sajnos a sulikezdéskor oda kell költöznöm hozzájuk. Viszont mindenképp érettebnek és önállóbbnak érzem magam emiatt.

15/L