Mennyit árt, ha az elvált szülők nem egyeznek a nevelésben?

Nem valószínű, hogy ebből sok jó fog kisülni. Nekem ovis koromban elváltak a szüleim. Ki hogy neveli viták nem voltak, mert anyám ragaszkodott hozzám, apám beletörődött a hétvégeskedésbe és nem ócsárolta anyámat, hogy másképp neveljen vagy bármi. Azonban minden egyébről vitatkoztak, hosszantartó válóper volt.

Otthon (anyámnál) folyton azt hallgattam, hogy mert ha apád itt lenne, sokkal könnyebb lenne. Mert ha az a szemét apád így-úgy, akkor mi blabla. Jajj már megint mit csináltál? Pont olyan vagy, mint apád.

(Mivel anyámat az utca összes öregasszonya sajnálta és angyalnak tartotta, így el is hittem, hogy anyámank igaza van.)

Apámnál jól éreztem magam, ő nem szekált. Tanult velem, játszott velem.

Viszont az apai nagyanyámnál szintén az ocsmányságot hallgattam. Anyámat szidta, róla faggatott, utáltam.

Viszont apámat sem tekintem jónak, mert mi a francért raktak össze anyámmal, ha nem gondolták komolyan a közös életet/családot...?! Gondolkodhatott volna előre, vagy megpróbálhattak volna beszélgetni egymással és értelmesen élni.

Akkor én sem menekültem volna folyton otthonról, és sokkal könnyebb lett volna az eddigi életem a hülye gátlásaim nélkül. Mert lett sajnos nagyon sok, ami mind a mai napig visszahúz minden téren. felnőttként teljesen átlátom az egészet, de gyerekként benne lenni, úgy felnőni iszonyat...

Próbálj a gyerek fejével gondolkodni, hogy neki mi eshet jól/rosszul és aszerint cselekedni. A fentieket azért részleteztem, hogy átlásd milyen elvált szülők gyerekeként létezni...

A férjemnél is ez a helyzet. Az anya kiskorában majomszeretettel (pl 4-5 éves koráig meg se foghatta más a gyereket, csak ő) nevelte. 14 éves korában váltak el, onnantól anyuka elindult a lejtőn, bulik, drog(ok), pasik számolatlanul. Következetlen, hangulati alapon döntéseket hozó ember.

A férjem annyit tudott tenni, hogy ha ő van a lányával, akkor odafigyel rá, meghallgatja, ugrik neki, ha bármi van.

A lány az anyja dolgait már elereszti a füle mellett, sőt, megveti az életmódja miatt, de csendben marad, hogy ne legyen balhé otthon. A férjemre viszont hallgat, tőle a kritikát is elfogadja. Persze néha rá is haragszik, ha nem enged meg neki valamit, de mivel meg is indokolja, hogy miért nem és miért az ő érdekében korlátozza, a "harag" rövid ideig tart és gyorsan szent a béke.

Itt az a fő különbség, hogy az apját tiszteli és ragaszkodik hozzá, az anyját viszont nem. Azt pedig a gyerek is jól látja, hogy ki mit tesz érte.

Erre ragyogó példa volt az, amikor az anyja közölte a születésnapján, hogy tőle nem kap semmit, mert nincs pénze, majd rögtön ezután, hogy a családi szülinapra is benéz, de utána rohan vidékre bulizni (arra volt keret).

A férjem viszont tényleg kitett magáért, torta, ajándékok, "ez a nap rólad szól".

Ilyenek után nem nagyon kell magyarázni a gyereknek, hogy kit hova tegyen fejben.

Sőt, amikor mi megismerkedtünk a férjemmel, akkor már elvált volt. Az ex természetesen látatlanul is elmondott minden r.ibancnak és retkes k.urvának, akkor is, ha a gyerek mellette volt. Jó két évvel később találkoztam a lánnyal, akivel azóta is jóban vagyok. Kíváncsiságból rákérdeztem, hogy hogyhogy ilyen nyitottan állt hozzám, amikor évekig hallgatta otthon a szebbnél szebb jelzőket rám. Mondta, hogy ő inkább a saját szemének hisz, mint az anyjának. (Meg gondolom itt is az apja - érthetően pozitív - véleménye is többet nyomott a latban nála.) Ekkor volt kb. 15 éves.