Aki sokáig halódó házasságban élt, és gondolkozott a váláson, végül mi adta meg a lökést hogy kimondja, hogy vége? Ahol nem volt harmadik fél, csak benne érett meg a végső elhatározás

Ugyan mi 4 évig voltunk csak házasok, a löketet egy közepesen szar nyár adta meg, mikoris visszafordíthatatlan felfedezéseket tettem a kapcsolatunkat illetően, de már jóval előtte kívülről is néztem azt.

Toxikus, a szüleiméhez hasonló kapcsolat volt a miénk, és én egyszer csak eldöntöttem, hogy nem így akarom leélni az életemet.

Emlékszem, annak idején írtam is ki kérdést ezzel kapcsolatban, és páran azt írták, hogy úgysem merem majd meglépni. Habár rohadtul nehéz volt, nem bántam meg.

Bár nálunk volt harmadik fél, de azért elmondanám a tapasztalataimat amire csak utána jöttem rá. Azért is mert az eset után még majdnem egy évig húztuk együtt, és csak aztán mondtam hogy most már elég.

Talán ezek tükrében meg tudod vizsgálni a saját kapcsolatodat, és segítségedre lehet pár gondolatom.

Mi nagyon nagyon nem illettünk össze, belsőleg két teljesen más világ voltunk. Mikor számba vettem hogy miért nézek fel rá, mit szeretek benne, nem tudtam egy dolgot sem felidézni(illetve csak egyet de azt a gyerekek miatt). Arra hogy mit nem szeretek benne, nagyon sokmindent fel tudtam sorolni.

Ráébredtem hogy úgy játszott velem ahogy csak ő akarta, irányított, érzelmileg manipulált.

Míg én próbáltam felnőttként viselkedni, ő úgy viselkedett egyre jobban mint egy gyerek, hiába volt már saját gyerekünk. Azt hittem fel fog nőlni a feladatokhoz, más lesz a hozzáállása idővel. Hatalmasat tévedtem, egy ember nem igazán változik. Mindenki az aki.

Gondoltam majd ha mindent az ő szája íze szerint csinálok akkor szuper lesz a kapcsolatunk. Ez egy hatalmas hiba volt részemről, nem voltak felállított határaim, vagy legalább is hagytam hogy lerombolja azokat.

Elhittem hogy csak én vagyok a hülye, az életképtelen, az aki nem tartja tiszteletben a másik érzéseit.

Később megtudtam azért is jöttem be neki, mert látta hogy engem meg lehet vezetni, irányítani. Mivel ő domináns típus akar lenni egy kapcsolatban, én pedig inkább másnak adom át az irányítást, ezért úgymond annak idején mindketten azt éreztük hogy ez egy működőképes dolog lesz.(pszichológia....azóta szerencsére olvastam és informálódtam a témában)

Jött az érzés hogy igazából én nem hogy nem szeretem őt, de egyenesen utálom mint embert. Mert úgy viselkedik ahogy, olyan amilyen.

Aztán pedig hogy nem szeretnék egy ilyen emberrel együtt élni életem végéig. Szeretnék még boldog lenni valakivel, akivel őszintén szeretjük egymást, akivel felnézünk egymásra.

Valahogy ezalatt az év alatt máshogy kezdtem el rá tekinteni, jobban láttam milyen ember is ő. Azt viszont nem értem még most sem, hogy azelőtt miért nem láttam mindezt.

Tisztában vagyok vele hogy a legnagyobbat én hibáztam, amiért annak idején összejöttem vele.

Azt is tudom hogy nekem is rengeteg hiányosságom volt, van, és lesz is. Nem csak őt hibáztatom, ugyanúgy hibás vagyok én is hogy idáig jutott a dolog.

Tanácsként azt javasolnám amit én is tettem annak idején. Vegyél elő egy lapot, és írd össze a pozitív és negatív tulajdonságait, és azt hogy milyen pozitív és negatív dolgokat ad neked ez a kapcsolat. Aztán gondolkozz el hogy számodra teljesülnek e azok a dolgok amikre rámondod hogy ilyen egy jó, kielégítő kapcsolat. Ha ez megvan elgondolkozhatsz azon hogyan érheted el azt amit szeretnél.

Lehet partner abban hogy mondjuk elkezdjetek egy párterápiát, lehet nem. Lehet te már nem is akarod...

Csakis tőled függ mit lépsz, és hogy alakítod majd az életed. Ennek tudatában kell lenni. Ha te cselekszel lesz változás, ha nem akkor minden ugyanaz marad.

F40

Amikor rájöttem tulajdonképpen egyedül nevelem a gyereket, mert abban sem segít. A vásárlásban sem, takarításban sem, a barátai utáltak.

Nem bántam meg, de a gyerek miatt nem volt könnyű, hiszen azonnal agrasszív lett, amikor megtudta, mi a lépésem.

"az ember akkor változtat, ha a félelemtűrő képessége felülmúlja a fájdalomtűrő képességét"

[link]