Hogyan mondjak le róla ha szeretem? Válás után is együtt maradhatunk?

Szóval a férjemmel tavaly ősszel házasodtunk össze, szóval fél éves házasság után már elég komolyan szóba került a válás.

Röviden: A férjem 35 éves koráig élt a szüleinél, rossz gyerekkor, szegénység, függőségek alkohol, gyógyszer, szerencsejáték a szülők részéről, sok olyan dolog amit nem kellett volna látni és átélni sem egy gyereknek. Később személyes sikertelenségek, buli-buli hátán, rossz kapcsolatok, egyre több pia, sikertelenség a munkákkal, nem volt félretett pénze, sem egyéb egzisztencia, tanulmány.

Én 28 éves vagyok jó családban nevelkedtem, ugyan volt pár dolog, eset a gyermekkoromban, amiben hasonló érzelmekkel kellett megküzdenünk és ezt az eleje óta tudtuk, mindkettőnket összekötött ez a tulajdonság is. Én mindig példát vehettem a szüleim munkájáról és akaratáról sokat tanultam, sikeres vagyok a hivatásomban, előléptettek a munkámban (amit imádok) pont az esküvő előtt. Amikor megismerkedtem a férjemmel (3 éve) első látásra beleszerettem. Rengeteg dologban hasonlítunk, ugyanazokat szeretjük, viszont amiben különbözünk abban teljesen a két végletet képviseljük. pl. én imádok tanulni, fejlődni ő viszont középvégzettséggel a sikertelenségei ellenére sem akar tanulni, mert úgy van vele, hogy felesleges. Ugyanez a munka is mindig hibás a munkahely, mert keveset fizetnek, kihasználják az embert és ő kevés munkával akar milliókat keresni....(ezeket hozza fel érvnek). De mivel én imádom a munkám és fejlődök is benne nyilván zavarja, hogy jobban keresek, vagy kevesebb időm jut itthon a takarításra. Ráadásul a lakás ahol élünk az is az én tulajdonom, szóval gyakorlatilag, ami vagyonunk van az minden az enyém. Mindketten művészlelkek vagyunk, ő neki sokszor azt sincs kedve csinálni szabadidejében én pedig szívesen csinálok sok mindent, de szerintem ebbe is igyekeztem mindig megtalálni a középutat, mert sokat nézünk együtt filmet, sokszor megyünk koncertekre sok közös programunk van. Túl sok az energiám...talán ez a baj!?

Már a kapcsolatunk elején is rengeteget bulizott, sokat ivott, amikor iszik nagyon dühös a világra és mindenkire, nem tisztel senkit és semmit, amiről az eddigi életébe már látott rosszat, köztük a nőket sem bizalmi alapon. Ilyenkor mindig sokat bánt, előfordult, hogy fizikailag, de főként lelkileg. Bánt azzal, hogy féltékenykedik és azt mondja ku˙˙va vagyok, de persze nincs alapja a részemről. Bánt a családommal, a munkámmal kapcsolatban és a kinézetemmel kapcsolatban is, az összes nőt, akit ismer isteníti engem pedig lehord mindennek, pedig nagyon igyekszem. Mindig azt mondja szabadság kell neki,de sosem tiltottam meg, hogy elmenjen vagy, hogy igyon, maximum azt látta rajtam, hogy idegesebb vagyok, mert féltem, hogy utána veszekedni fog velem. Nem vettem zsákbamacskát...tudom, régen is ez volt, de valahogy azt az énjét, akibe beleszerettem nem tudom elengedni. Az az énje gondoskodó, kedves, aranyos, céltudatos, de a másik énje, a gonosz, dühös félelmet keltő az megrémít. Amióta összeházasodtunk még rosszabb lett, nem tudom mit hittem mikor belementem ebbe az egészbe....egyáltalán, de valahogy akkor más volt. Amióta összeházasodtunk még gonoszabb velem, régen csak részegen volt ilyen, most sokszor olyan apróságokon is dühös lesz, mint hogy rágom a körmöm, vagy hogy hangosan megtervezem a napom, mert, hogy ő pihenni akar és nem ezzel foglalkozni. Sokszor érzem, hogy a lustálkodáson és a bulin kívül nem akar semmi mást. Néhány hete kezdődött, teljesen bekattant, akkor a szüleimhez költöztem és egy darabig vissza sem mentem a lakásba hozzá, ő meg közbe tombolt, piált meg írogatott, mindenféle gonosz dolgot. Másnap persze, újra a kedves ember, aki nem akar elveszíteni és, hogy én vagyok a legcsodálatosabb, de annyira megbántott hogy nem tudtam megbocsájtani és mivel nem engedtem újra indult az egész. Azon a héten a szüleimmel leültünk közösen és megbeszéltük vele, hogy ez így nem mehet tovább vagy elválunk vagy megpróbálja rendbe tenni az életét (mert ugye azt mondta azért van ez, mert dühös a világra, meg hogy nincs pénze) így abba maradtunk, hogy kimegy külföldre (eddig ez volt az álma) és rendbe teszi az életét. Békesség volt és hazaköltöztem, de néhány nappal később újrakezdődött én pedig még az előzőt sem tudtam kiheverni, folyton sírok és bármire nézek csak az jut eszembe, hogy tör-zúz folyton, tönkreteszi a holmimat meg hasonlók. Újra hazaköltöztem, és egy hétig tartott ez a turnus is, majd eldöntöttem, hogy elválok és el kell költöznie, de akkor nem akart elmenni a lakásból, végül apukám segítségével sikerült megbeszélnünk vele és haza költözött a szüleihez. Azóta amióta ott beszéltünk újra kedves, néha magára vesz egy-két dolgot, de folyton biztat, hogy megoldja, rendbe teszi.

Nem tudom mit tegyek, annyira nehéz egyik pillanatban, mikor fáj és eszembe jut mennyiszer megalázott már azt akarom hogy vége legyen, de aztán az üresség után kapok tőle egy üzenetet és nem bírom ki. Annyi pozitív élményünk is volt, azonban az egész kapcsolatunk stresszes volt a számomra, hol negatív, hol pedig pozitív. Én sem vagyok egyszerű meg vannak a saját elveim. Nyilván nem vagyok túl toleráns bizonyos dolgokkal kapcsolatban és rengeteg energiát fektettem ebbe a kapcsolatba és ő is...sokkal kevesebbet iszik, mint előttem és rengeteget változott, sokan mondták már, hogy rá sem ismernek és le a kalappal. (bele se merek gondolni milyen lehetett előtte)

Lehet, hogy a rózsaszínköd múlt el, lehet, hogy csak túl sok tüske van már a szívemben és ezért ennyire nehéz feldolgozni és kibírni egy-egy ilyen dolgot, nem tudom...nem tudom mit tegyek, ha vele maradok és még egy esélyt adok félek, hogy a szüleim sem fognak egy idő után segíteni nekem. A környezet is hamar megunja...Annyira szeretem és annyira nehéz elengednem, de az, hogy nem érezheti magát mellettem jól, mert úgymond készen kapott mindent...sosem fog megváltozni. Rettegek attól is, hogy vele maradok és nem változik semmi, és újra bánt, félek attól is, hogy nem fogok tudni elengedni..mert most sem megy túl jól (mintha függő lennék, nem tudok másra gondolni), félek attól, hogyha elválok, de fenntartjuk a kapcsolatot és a szerelem marad és mégsem változik semmi, vagy ha beleszeret valakibe és engem bánt még jobban, vagy ha én szeretek bele valakibe és én bántom meg és miattam fog még jobban lecsúszni....

Nem tudom mi a baj velem, bárcsak le tudnám szarni a dolgokat, bárcsak tudnám gyűlölni, de nem megy, nem tudok rá haragudni és fogalmam sincs, hogy miért, pedig tudom, hogyha ez továbbra is tart fel kell áldoznom valamit vagy a munkám (mert ugye kihat...ha épp veszekszik velem közben) vagy az életem, de rettegek attól is, hogy hiába áldoznám fel érte az én életem is, ha a végén neki nem számítana, hogy a sajátján kívül még egy ment a levesbe...ugye a család többi részéről nem is beszélve és arról a tényről sem, hogy nincs gyerekünk...

inkább most mint máskor...de nem tudom harcoljak, álljak mellette vagy magamat mentsem és legyen bűntudatom? Miért ilyen nehéz ez?