Ti is egyetértetek abban, hogy férfiként 35 éves kor alatt a legnagyobb ostobaság megállapodni? (hosszú, de nagyon tanulságos)

#21

Kíváncsi lennék az egész történetre, mert a legtöbb ilyen "bezzeg az én házasságom aztán..." sztorinál is felbukkannak a háttérből negatív elemek. Sajnos.

Nem tudom elhinni, hogy az életetek 0-24 jó, jómódúan éltek, a szexualitás is rendben van (és nem havi egyszer), és egyikőtök sem kell semmit lenyeljen a másik miatt.

Ez olyan mint valami mese, tehát nem reális.

#13

Wut? Ilyenben élek basszus :D meg pár kivétellel az ismerőseim is... Normálisan kell hozzáállni, és normálisan szelektálni, kell hozzá önismeret, kompromisszumkészség, szóval nem adják "ingyen", de megoldható, létező dolog.

#22

Ja, hát ha azt várod, hogy 24/7 szivárványos csillámboldogság lesz, meg minden mindig szipiszupi, és soha nincsenek gondok, akkor valóban soha nem lesz jó kapcsolatod...

"Nem tudom elhinni, hogy az életetek 0-24 jó, jómódúan éltek, a szexualitás is rendben van (és nem havi egyszer), és egyikőtök sem kell semmit lenyeljen a másik miatt.

Ez olyan mint valami mese, tehát nem reális."

Remélem nem bánod, hogy én is hozzászólok. Persze, hogy nem reális, ugyanis ez nem egy reális elvárás. Ha ebben bízol akkor állandóan csalódni fogsz és levonod a következtetést, hogy nem éri meg kapcsolatban, családban élni.

Csakhogy a család nem is arra van, hogy minden tökéletes legyen és minden vágyunk azonnal kielégüljön. A család a szeretetért van, ami egy állandó és mély érzés, ami átsegít a rosszabb időszakokon. Ez a szeretet nincs meg az alkalmi kapcsolatokban, de a híreszteléssel ellentétben a 0-24 minden tökély, nincs anyagi gondom, se szexhiányom se annyira jellemző.

Miért feltételezed, hogyha független vagy akkor minden jól működik? Hogy a szex mindig pazar? Igazából ez egy teljesen megalapozatlan, sőt cáfolt állítás, hogy egyedül könnyebb. A család élet nyűgjei valóban nincsenek, de hahó, van helyette más! Egy csomó olyan bajod lehet, amire gyógyír lehet az, hogy vannak szeretteid. Szándékosan mondom egy kicsit pátosszal, mert érzékeltetni akarom, hogy a család több annál, mint hogy mindenki elvégzi a feladatát és a szükségletek kielégítést nyernek.

Egyszerűen bárhogyan döntesz mindig valami szar lesz. Valamiben mindig hiányt szenvedsz, valami mindig idegesít, valamihez mindig alkalmazkodni kell. Az egyetlen különbség abban vagy, hogy szeretnek-e közben. Ez a vízválasztó és ha felismered, hogy nem egy buta Disney közhely, hogy a szeretet a legfontosabb akkor nem lesznek irreális elvárásaid egy kapcsolattól és nem fogsz csalódni.

Ha erre az a válaszod, hogy téged nem érdekel a szeretet akkor sajnos kifogytam az érvekből. Aki nem tartja értéknek azzal sajnos én nem tudok szót érteni.

Amúgy csak szerintem undorító, mikor férfiak gyártanak elméleteket, amikkel a férfiakat (magukat) degradálják érzéketlen, értéktelen, önértékelés nélküli, farokvezérelt droidokká, és nem veszik észre, hogy magukat alázzák meg?

Hálistennek az én férfi ismerőseim nem ilyen üresek, hanem többre van igényük az életben, mint megd.gni mindent, ami mozog...

Szerintem végtelenül szomorú, hogy sokan nemcsak hogy lealacsonyítják magukat és az egész nemüzket, hanem ezt úgy teszik, hogy még büszkék is rá.

Az meg gusztustalan, hogy a normális férfiakat is ilyen null intes véglényeknek akarja bemutatni.

#28

Nem reális, én is tudom, hogy a valódi életben mindig vannak problémák... Én azért szeretném ha nem lenne, mert tudom, hogy én lennék érte a bűnbak, a "minden baj okozója". Ezért kerülöm a bajt és a problémás dolgokat, mások általában bántanak miatta. Nehéz elképzelni egy olyan kapcsolatot ahol ha baj van vagy bajt okozok akkor nem üvöltve-sértegetve támad le a másik (ahogy anyám szokta), hanem normálisan, nem "temperamentumosan", nem idegbeteg módon. Ráadásul sokszor semmiségekért.

Emiatt nem tudok vitatkozni, nem tudok kiabálni, sem semmi ilyesmit. Szeretem ha a dolgok nyugodtan mennek, általában törekednék a jóra, de azért szeretnék jól is járni közben. nagyon zavar, hogy állítólag választani kellene a kettő között és van a "jól cselekdni teljes önfeladással" (ilyen volt nagypapám), vagy átgázolni másokon a saját érdekeimmel, sokszor nevetséges szinteken (apám teljes családja).

Nagy baj, hogy nem tudom szeretek-e bárkit is a világon és ez aggaszt és rág belülről. Éltem én is "családban"... Nem volt túl jó. A szüleim bántottak, a testvérem meg olyan távoli szövetséges, de egyikük iránt sincs olyan mély rokoni szeretetem amit elvárnék magamtól.

(Folytatom)