Szerintetek mennyire elfogadható indok ez egy hosszú, de már megromlott kapcsolatban, ha felvetődik, hogy véget kéne vetni neki?

Adott egy kapcsolat, már több, mint 10 éve tart, de már évek óta rossz, lakótársi viszonnyá degradálódott. A 30-as éveikben járnak a felek. A pár hozzátartozói, barátai, ismerősei is tudják, hogy a halál völgyében táncol az egész már régóta. Leginkább a nő akarna a dologból kilépni, elhanyagoltnak érzi magát, de a férfi is belepunnyadt a kapcsolat laposságába(a férfiakról tudjuk, hogy sokaknak egy kapcsolat még így is kielégítő). Mégsem szakítanak. Egy merészebb jóbarátjuk egy alkalommal félrehívja a nőt, és rákérdez, miért nem válnak külön, lerí róluk, hogy ez az egész mindkettejüket lehúzza. A nő így felel:

"Én már nem akarom ugyanezeket a köröket lefutni újra egy másik pasival. Ki tudja, mikorra találnék újra egy olyan férfit, akit hajlandó lennék az életembe beengedni, aztán megint randizás, beszélgetés, megismerkedés, összecsiszolódás, összeköltözés, összeszokás, stb., nem beszélve az esetleges csalódásokról, hazugságokról, áltatásokról. Nekem ehhez már nincs energiám. Már beletörődtem a sorsomba, nekem ez jutott..."

Szerintetek mennyire elfogadható ez a meglehetősen pesszimista indok ilyenkor? Megjavítani se akarják a dolgot, véget se akarnak neki vetni, és így akarnak még ki tudja meddig egymás mellett élni. Szerintem sok párnál jelen lehet ez a dolog, de maguknak sem ismerik be sokszor. Ha ti lennétek a sztoriban szereplő jóbarát, hogy reagálnátok a nő magyarázatára?