Ma már egy bizonyos szintig muszáj játszmázni férfiként, ha az ember kapcsolatot szeretne?

Annyi íratlan szabály van, amit ismerkedéskor illik betartani - az unásig nyomott push and pull technikát már mindenki ismeri, akkor ott van, hogy ne legyél túl jó a nőhöz, mert a fejedre fog nőni és elkanászodik, azt is mondják, hogy a nőket hagyni kell beszélni, mert nem érdekli őket a férfi mondandója - csak kérdezni kell és hallgatni a szövegelését, mások meg azt mondják, hogy két lábon járó szórakoztató centrumnak és poéngyárosnak kell lenni, csak akkor járhatsz sikerrel.

Az is eléggé össze tud zavarni, hogy sok férfi mondja: rendes pasiként semmi nem jött össze neki, de amióta tahóra váltott, a nők szétszedik...

Mindezekből nyilván arra következtetek, hogy semmiképp sem adhatom manapság már magam, olyannak kell lennem randizáskor, mint egy színész, aki nem eshet ki a szerepéből. Erre figyeljek, arra figyeljek, ezt nem szabad, azt nem szabad, ezt csináljam, azt csináljam - a lényeg, hogy nem követhetem azt, amit a szívem diktál, nem sodródhatok az érzelmekkel, ha már kezdenek bennem kialakulni. Folyamatosan észen kell lennem, és egy íratlan csajozási kódexben foglalt "törvényszerűségek" mezsgyéjén haladva kell ismerkednem. Ha nem így teszek, biztos a kudarc - legalábbis nőkhöz értő(vagy legalábbis annak tűnő) férfitársaim szerint.

Miért van ez újabban? Ha esetleg megérint a szerelem, akkor is muszáj elhessegetnem a rózsaszín ködöt, mert ha a fent említett szabályokra fittyet hányok, nem lesz meg a nő? Annyi mindenre kell odafigyelni, hogy az egész randizásnak totálisan elvész a varázsa, nem tudom megélni az egész folyamatot, átadni magam neki. Mi értelme így az egésznek? Buta taktikázás nélkül ma már nem lehet kapcsolatra szert tenni? Ti mit gondoltok erről?