Genetikailag hulladék pasiként távolságot tartok a nőktől. Ezzel hosszútávon meg tudom óvni az önbecsülésemet vagy totál roncs leszek?

Már a húszas éveim közepét taposom, olyan külső tulajdonságaim vannak, amelyek miatt egy csaj sem vonzódik hozzám (nem fárasztalak benneteket a felsorolásukkal, úgyis sejthetitek melyek a szokásos problémák). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gátlásosságom miatt életemben nem szólítottam még meg egy lányt sem. Még sima beszélgetés keretében sem, nemhogy társkeresés céljából (női spanjaim/ismerőseim sincsenek) és manapság már annyira reményvesztettnek érzem magamat, hogy inkább nem is próbálkozok és szándékosan nem nézek a szemükbe sem, hogy a kísértés legkisebb szikráját is kiöljem magamból, ami manapság már könnyebben megy mint pár évvel ezelőtt. Talán így jobb, mert a kudarcok/visszautasítások és megalázások miatt csak az énképem roncsolódna és csak súlyosan depresszióssá válnék. Csak a fiúismerőseimmel kommunikálok (de ők sem a haverjaim, mert mellettük is komplexusom lenne, mivel omegahím vagyok) és nőként aki egyedül jelen van az életemben az az édesanyám, testvérem, meg amikor szükséges akkor persze kénytelen vagyok pár szót szólni más nőkhöz, hogy elvégezzem a mindennapi teendőimet (ruhabolti eladó, okmányiroda, orvos). Elsősorban arra lennék kíváncsi, hogy vannak-e itt hozzám hasonló gondolkodású pasik és ha igen, akkor ti hogyan élitek a mindennapjaitokat és nektek melyek azok a hátrányos tulajdonságaitok, amelyek miatt búcsút mondtatok a reményeiteknek? Nők is nyugodtan hozzászólhatnak, hogy akkor legalább nem kell élőben szembesülni a véleményeikkel.