Miért van az, hogy a "sokat megélt", bántalmazott nők sokkal alkalmasabbak normális párkapcsolatra és sokkal jobban tisztelik a férfiakat is és egymást is?

Nem igaz. Vagy legalábbis nem mindenkire.

Engem bántalmazott az apám, illetve egy exem próbált volna lelkileg, de mivel már ismertem ennek a folyamatnak a fázisait, az első pár próbálkozásnál úgy kiosztottam, hogy csak pislogott. Meg persze szakítottam.

Mondjuk én nem vagyok alázatos természet, sajnos kifejezetten empatikus sem, pedig az néha szeretnék lenni.

Inkább olyan vagyok, aki nem hagyja magát bántani már, mert kapott eleget. Jó, 3-6 évesen nem állhattam ki az igazamért a felnőtt apám ellen (sokszor megtettem, aztán a véremen csúsztam az asztal alá), kamaszként viszont már megtettem (akkor már nem kaptam pofonokat), illetve el is költöztem amint nagykorú lettem kb.

Ragaszkodom hozzá, hogy egyenlő partnerként kezeljenek, és megtanultam kiállni magamért, akkor is, ha tudom, hogy anno pofon járt érte (most persze nem, de az apámról nem tehetek, a párom én választom), mert már nem nagyon tud megijeszteni.

Szóval, nem minden nő, akit bántalmaztak, eleve áldozattípus, és nem minden áldozattípus nőnek van bántalmazott múltja.

Nem ezt tapasztaltam. Van, mikor jó, hogy az ember mögött van ez-az, de semmiképp sem sorozatos csalódásokra kell itt gondolni, csak úgymond kipróbált elég dolgot, hogy ne izgassa mindig más és más, és ne akarjon továbbállni az izgalomért. Van, akinek ez megy kevés tapasztalattal is, de vannak olyan emberek, akiknek ki kell magukat élni, hogy valaki mellett megállapodjanak végül.

Viszont a bántalmazott nőkkel nincs ez így... Szerintem. Velem is történtek olyan dolgok, amikről itt nem szívesen beszélnék, lényeg a lényeg, hogy akkor is belesétáltam nem megfelelő emberekbe, és szenteltem nekik túl nagy bizalmat, mikor már azt mondtam, nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy valaki csúnyán elbánjon velem így vagy úgy. És én nem az a nő vagyok, aki benne marad egy bántalmazó kapcsolatban, vagy aki nem mer visszaütni, esetleg bárkinek szétveti magát... Mégis előfordult... Most meg, hogy próbálnék ismerkedni ezek után, eléggé nehéznek érzem. Az, hogy mindennel várni akarok, hogy minden ígéretre reflexszerűen azt válaszolom, hogy "nem tudhatom", vagy "majd meglátjuk" remények helyett, nem hiszem, hogy olyasmi, amire bárki vágyna, aki szeretni akar...

Abban igazad van, hogy én is nevetségesen elolvadok attól ezek után, ha egy fiú elhív valahova, vagy kapok tőle rózsát, vagy szépen beszél velem, szépen érint meg, meg nem minden a szex körül forog, de sokkal zárkózottabb lettem, és nem jön úgy a viszonzás, olyan bátran, mint anno. Nagyon tudok örülni, gondolom, szeretni is, de nem merem az elején ezt kimutatni, még keresni sem nagyon keresem a másikat, mert valamiért azt is megalázónak érzem. Tudom, hogy nem az, csak tartok tőle, hogy megint én leszek az, aki ezt jobban vagy őszintébben akarja. És nagyon csúnya, de kicsit beállítódtam a taktikázásra, szeretek mindig egy kicsivel előrébb járni, mint a másik, szeretem azt érezni, hogy az én kezemben a kontroll, és bármi lesz, én kerülök ki az egészből jobban... Hosszabb kapcsolatban biztosan nem lenne így, de a kezdeti időszak nekem már nagyon nem olyan felszabadult, mint anno, sokkal több a ki nem mutatott gyanakvás, visszafogott érzelmek, távolságtartás, a másik szándékainak megkérdőjelezése, és a "mindent kinézek belőle" érzés.

Más az, ha valaki éretlen kislány, és azért olyan veled, amilyen. De akivel ilyesmik történtek, az sem feltétlen jobb. Tudunk szeretni, mert benőtt a fejünk lágya ahhoz, de túl sok rosszat tapasztaltunk ahhoz, hogy akarjunk is olyan hamar, vagy annyira, ahogy az jólesne nektek. Dolgozom rajta én is, hogy ne erre a szarkupacra építsek egy új párkapcsolatot, és ne máson verjem le a történteket, de nem megy ez olyan könnyen.

Kezdj érett, de ép nővel, vagy olyannal, aki rendbe tette a töréseket magában, az a legjobb.:)

Szép is, ahogy minden élő férfi profitál az ilyen nőverő állatokból... Az olyan nő, aki félelemben élt, hogy megverik, ha valamit rosszul csinál nyilván nem fog olyan piti baromságokon kiakadni, mint hogy a jelenlegi párja unalmas/lusta/szexista stb, hiszen milyen szerencse végre olyat kifogni, aki nem veri. Igen, ez hatalmas extra, hálát kell érte adni, alázatosnak kell lenni, tisztelni kell azt, aki van olyan jó, hogy nem üt meg....

A fizikai bántalmazás szinte mindig hosszú ideig tartó manipulációval önképrobolással és lelki tönkretétellel jár, szóval az, hogy te kullancs módjára pont ezeknek a következményein akarsz éldegélni nem mond túl sok jót rólad.

Persze, hogy alázatos és kompromisszum kész, ha megtanulta, hogy ha ellent mer mondani és kihúzta a gyufát, akkor a pasi agyonveri zokszó nélkül.

A tiszteletet és a félelmet pedig ne keverd össze!

Veled sincs minden rendben, ha csak olyan nővel tudsz kapcsolatot elképzelni, aki fél tőled, és inkább nyel, minthogy szólni merjen. De jó ha tudod, hogy ez sem "normális" párkapcsolat.

Személyiségre te is inkább a bántalmazókhoz hasonlítasz, max. a tettek mezejére nem lépnél. Tipikus patriarchális életszemlélet: a nő legyen ALÁZATOS (a férfinek nem kell), tisztelje a zurát stb-stb-stb.

Ezek a nők nem azért ilyenek, mert ilyen a személyiségük, hanem mert megszokták, hogyha nem ilyen, akkor jön a pofon.