Természetes, hogy így érzek?

Tegnap találkoztam egy sráccal, és egyszerűen mindent felülírt bennem azzal kapcsolatban, amit várhatok egy randitól, vagy a másiktól. Sajnos valószínűleg nem lesz köztünk semmi a távolság miatt, mint ahogy az utólag kiderült, de egyszerűen sokkolt, hogy valakinek az tök természetes, ami nekem csodának számít. Értem ezalatt, hogy a másnap reggeli kelés ellenére hajnalig mászkáltunk, éjszakait vadásztunk a belvárosba, beültünk az első helyre, ami még nyitva volt borozni, "mert miért ne", láttam rajta, hogy érdekli, amit mondok, és nem csak beszéltet, reagált is arra, amit mondtam neki, nem "nyalt be", sokszor tett egy-egy piszkálódós, humoros megjegyzést némelyik megnyilvánulásomra, de éreztem rajta azt a figyelmet és törődést... És olyan finoman közeledett, semmi erőltetés, vagy túlszexualizálás, határozott volt, de nem erőszakos, hazafelé rám terítette a kabátját, átkarolt, hölgyemezett... És hajnalig beszélgettünk még nálam, mert az volt közelebb. :D Nem történt köztünk semmi a csókon kívül, annak ellenére, hogy bőven meglett volna a lehetősége, de nem erőltette. És ez nekem annyira furcsa volt, kicsit le lettem nyűgözve. Másnak meg, akinek meséltem, az volt a reakciója, hogy ez tök normális, és ez az alap, miért vagyok így oda...

De egyszerűen nem ezt látom. Mikor hisztizik a srác a pultossal, hogy miért számolta egybe az első közös kávénkat, meg mikor a másik felkel és otthagy az asztalnál szinte, miután kijelentem másodszorra (holott írásban is tisztáztam), hogy nem akarok vele szexelni egyből, vagy mikor mondom az illetőnek, hogy nekem nem éri meg egy idegennel összefeküdni, pénzzel meg ékszerrel tesz ajánlatot... Meg mikor csak hümmögnek a dolgokra, amikre ők kérdeztek rá, és csak fújják a magukét és le sem szarnak... Akkor úgy nem tudom, mit mondjak, vagy mit gondoljak, milyen egy normális randi, vagy a normális férfi.

És nem tudom eldönteni, hogy ez ritkaság, vagy ez a normális és csak én válogattam eddig nagyon bele, mindenesetre úgy vagyok vele, hogy ez alá egyszerűen nem akarom adni. Eddig sem feltétlen adtam alá, de mindenki azt mutatta, akár direkt, akár indirekt módon, hogy amit várok, az képtelenség, és hogy hogy képzelem... Úgy értem, hogy képzelem azt, ha valakitől elvárom, hogy egy italt fizessen, vagy hogy figyeljen arra a "szarra", amit én mesélek neki, vagy hogy áthívjam, mert hideg van úgy, hogy nem lesz szex a vége... Mindenki azt sulykolja belém, vagy legalábbis ez ment eddig, hogy legyek érte hálás, ha valaki egyáltalán elhív randira, és mekkora gci hercegnő vagyok, ha nekem ez nem elég. Ez a srác meg feltételek és elvárások nélkül, tök lazán állt hozzám, és láttam rajta meg magamon is, hogy jól érezzük magunkat együtt, és nem számolja, hogy hol tartunk pénzben, időben, tettekben, bármiben. És a közeli férfi ismerőseimen (meg rokonaimon) kívül ő volt kb. az egyetlen férfi, aki ezt teljesen normálisnak és alapnak tartotta egy nő felé, annak ellenére, hogy támogatta az egyenjogúságot. Biztosan vele sem lenne cukorhabos az élet (nem is ezt várom egy kapcsolattól, nem szorulok megváltókra), de nem tudom hova tenni a helyzetet mindenesetre... Helyén van az önbizalmam, de az utóbbi pár év próbálkozásai tényleg kicsit kezdtek abba az irányba fordítani, hogy egy utolsó szemét rhadék vagyok, ha rosszul esik, hogy a másik húzza a száját egy pohár középkategóriás bor árán, vagy ha nézegeti a mobilját közben, vagy ha nem képes várni kicsit, mert "hú, a nagy férfiaknak ki kell elégülniük és kín, ha egy nő megváratja őket", vagy ha bármi olyat várok, amit én is simán teljesítenék és belém nevelték, hogy az az illő.

Nem tudom hova tenni, hogy most ő volt különleges, meg én nem vagyok normális, vagy mindenki más nem az, aki mindennek mondott már az aranyásótól kezdve a maximalista krván át a frigid szukáig... :/ És még csak azt sem, hogy amiatt cirkuszolok, mert valaki nem cipelget kocsival (minek?) meg nem vár virággal (minek) meg nincs saját lakása (még minek?), vagy bármi egetrengető, amit én sem tudok teljesíteni (az elvártakat igen).

Egyébként huszonéves korosztályról beszélünk. Mindenki, akivel ismerkedtem, huszonéves volt, átlagos anyagi helyzetű, egyetemista, mint én. És mégis ekkora a különbség.