Akik férfiak itt azt hangoztatják nagyon sokan, hogy sokkal jobb egyedül és többet, vagy soha nem kell nekik pár, abból mennyi lehet az igaz? Menyien gondolhatják tényleg így, és ennyien csak önbecsapást csinálnak, vagy kifelé mutatják ezt?

Volt egy időszak, mikor velem is az indulat mondatta. Mikor szakítottunk a párommal 2 éve, akkor az első fél év tényleg csak a csalódottság, a bizalmatlanság és a kiégettség miatt mondatta velem, hogy életem legnyugodtabb és legszebb időszaka, és annyira csodálatos érzés nyugodtan ágyba bújni és nem gyomorgörccsel kelni. (Tipikusan olyan kapcsolatunk volt, amit én minden áron össze akartam kaparni, ő meg szép lassan akart távolodni...)

Utána volt egy randizgatós időszakom, nagyon vágytam újra kapcsolatra, aztán szembesültem a felhozatallal (ne értsetek félre, nem vagyok maximalista magamon kívül senkivel, egyszerűen csak rossz emberekbe botlottam), és akkor jött egy hatalmas kétségbeesés, hogy sosem találom meg a helyem senki mellett. És igazam volt.

És nagyjából akkor volt a legnagyobb mélyrepülésem ebben, mert nem tudtam mibe kapaszkodni. Onnan meg úgy tudtam kimászni, hogy beláttam, abban kell gondolkodnom, ami csak rajtam múlik, és ami meg fog térülni az életemben, ami örömet okoz más kénye-kedvétől függetlenül. És akkor kezdtem az egyetemet igazán komolyan venni (addig közepesekkel elevickéltem, aztán elkezdtem minden előadásra bejárni és tényleg tudni akarni az anyagot, gondolkodni róla, fejlődni benne, jobb (leendő) szakember lenni, illetve mellette elkezdtem mással is foglalkozni, ami nem a tananyag része, de látok benne lehetőséget, ha kombinálom a tanulmányaimmal), heti 5x edzeni, írtam könyvlistát a ránézésre hasznosnak tartott könyvekről, amiket el akarok olvasni, elkezdtem próbálkozni mindennel, amihez volt időm és kedvem, a barkácsolástól kezdve e főzőcskézésen át mindenig, hogy minél többet tudjak a világról, és megtaláljam, hol vannak a határaim és mi van bennem. És minden embert kiszórni az életemből, akivel a kapcsolatunkban nincs köszönet és nem ad az életemhez. Tudom, ez önzőség, de azóta lenyugodtam, megismertem azokat magam körül, akik tényleg húznak előre az életemben, és magamat is. És szerintem ez csodálatos érzés, mikor végre rájössz, hogy miben vagy jó és kinyílik a világ előtted, tele lehetőségekkel, és minden ráébredés mögött van vagy tíz új ötlet a bakancslistára.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bújok a kispárnámhoz néha éjjel, és gondolkodom azon, hogy milyen jó lenne párban valakivel, de ez nem ilyen egyszerű. Bár még folyamatban vannak a tanulmányaim is, és itthon lakom, emiatt nem mondhatom, hogy felépítettem az életemet, de magamat igen. És kerek egésznek érzem magam végre, egyedül is. Olyannak, aki már nem ül a négy fal között kétségbeesetten, hogy mi lesz vele.

Én ezt tényleg élvezem, és nyilván szeretnék majd családot, férjet és belevetni magam egy igazi, működő kapcsolatba, de nem szabad senkinek hagynia, hogy ez ne csak valami mellékes cél legyen az életben, hanem őt írja le és a lételeme legyen. Ehhez megfelelő partner kell, én pedig túl sokat harcoltam magam ellen és magammal is, hogy megvárjam azt, aki képes szintén eljutni erre a szintre és képes úgy élni velem, hogy nem húz le, hanem együtt élvezhetjük ezt a színes pörgést. :) Ha pedig nem találok 30+ éves koromra sem ilyet... Így jártam, cserébe mindent megtettem, amit meg tudtam tenni egyedül, és ami boldoggá tett vergődés és vágyakozás helyett.

21L

És bocsánat, hogy nőként válaszolok, de szerintem a nembeli különbség nem nyom annyit a latba, hogy egy nőnél ez más legyen. Sőt, minket jobban szoktak idegesíteni a biológiai órával és azzal, hogy igyekeznünk kellene, ha gyereket akarunk.

Egy baba nagyon nagy dolog. Anyának lenni meg biztosan csodás élmény, de ragaszkodom ahhoz, hogy ha nincs olyan apa mellé, aki erre alkalmas, vagy kifut az időből, akkor nem kell erőltetni, nem rajtam múlik a fajfenntartás, hogy ez legyen az életcélom. Fájna nyilván, ha nem lenne családom, de csak ezért nem sürgetném a párkeresést és nem elégednék meg valakivel, akivel nem vagyok 100% biztos, hogy vele akarom összekötni az életem.

Ez nem becsapás, az bizalmi válság. Akit már egyszer átvertek, eljátszották a bizalmát az sajnos sérült ember lesz, tisztelet a kivételnek.

15 évig naponta úgy keltem fel, hogy van egy családom akikért érdemes dolgozni, húzni mint egy állat és az exem ezt egy pillanat alatt feldobta, adhattunk el mindent és egy 1 szobás lukba költöztem a gyerekeim nélkül. Ha lassan is de megbarátkoztam a helyzettel, ha szexre vágyom van partnerem, de még egyszer nem követem el ezt a hibát.

Úgy gondolom hogy nagyon sok elvált ember éli meg azt a traumát, és sajnos a gyerekek sem tudnak ezen változtatni. Igazából nekik élek, ők járnak a fejemben, a volt feleségemet pedig próbálom teljesen kitörölni. A gyerekkel egyáltalán nem beszélünk a múltról, csak arra koncentrálok, hogy jól érezzék magukat. A volt feleségemet látni sem bírom, soha nem fogok neki megbocsátani, egy rohadt kur..nak tartom.

Ami az egyedül létet illeti, meg lehet szokni, ha társaságra vágyom, akkor van baráti társaság ahol gyorsan és jól telik az idő, de semmi kötődés, oda megyek ahova éppen kedvem tartja.

Akinek nincs még családja, az egészen máshogy áll ehhez a témához ,mert nem élhette még át azt az érzést amikor a gyerekét a kézébe adják, amikor először kezd el járni, beszélni, ezeket az érzéseket nem lehet pótolni. Ezért érdemes élni, de maga a házasság egy fabatkát sem ér érzelmek és hűség nélkül.