Normális, hogy nálam kizáró ok, hogy a párom körülugrálja a szüleit? Önző lennék? Ha valakinek van ilyesmi tapasztalata, hogy birkózott meg a helyzettel?

Általános dolog, hogy egy párkapcsolatba kerülve a "származási család" fokozatosan háttérbe szorul a "saját családhoz" képest. Ergo egy jól működő házasságnak mondhatni alappillére az, hogy az illető a feleségére és a gyerekeire összpontosítson elsősorban, ettől függetlenül tehet mindent a szüleiért, de nem úgy, mint szófogadó gyerek, hanem úgy, mint felnőtt, mint férj és mint apa, aki figyel azokra az emberekre, akik felnevelték őt, miközben saját, önálló életet kezdett.

Az igazat megvallva még örülnék is, ha az aktuális párom segítene az édesanyjának pl. bevásárolni, ha esetleg neki útbaesik a bolt jobban, vagy ha nehézkes a járása az anyukának. Ahogy azt is pozitívnak tartanám, ha kötelességének érezné látogatni a szüleit (és akkor nem releváns egy olyan panasz, hogy nem néz feléjük), akkor is, ha a szülők ritkán vagy nem jönnek. Ez nem viszonosság kérdése, ez tisztelet kérdése.

Akkor és csak akkor borítana ez ki, ha az a családunk rovására menne. Tehát ha tudom, hogy az édesanyjának nincs pl. combnyaktörése, hogy minden apróságért átugráljon hozzá, mégis szinte többet nyüzsög körülötte, mint körülöttem, meg úgy viselkedik felnőtt férfiként, mint egy kisiskolás, aki számadással tartozik és haza kell érnie, amint azt mondják neki, akkor az nálam felejtős. Viszont ezt csak akkor, ha már együtt vagyunk egy ideje és nem csak pár hónapos bigeként tart számon. Mert akkor még nem én vagyok az, akihez jobban kötődik, hanem a szülők.

Lehet, emiatt, lehet, más miatt, de én általában az anyósjelöltek kedvence voltam mindig. Kifejezetten szerettem a rokonlátogatásokat, vagy akár segíteni is a párom szüleinek, mert sosem úgy álltak egyik volt páromnál sem a fiukhoz, mint valami kisgyerekhez, vagy rabszolgához, sosem zsarolták egyiküket sem így érzelmileg, hanem csak szerették őt és akartak velünk beszélgetni, érintkezni vele. Egyébként mi az ilyen összejöveteleken maximum egy rövid csók vagy kézfogás/vállsimogatás erejéig foglalkoztunk egymáshoz. Úgy gondolom, az ember arra a pár órára ne vonuljon félre meg falja egymást, mert nem azért van ott.

Tehát ha engem nem hanyagol el indokolatlanul, akkor mehet a szülőkkel/barátokkal fogalalkozás úgy, ahogy jól esik. A baj ott van, ha annak ellenére figyelmen kívül hagyja az én igényeimet, hogy bőven megengedő vagyok és bőven nem csüngök a nyakán. Viszont ha már tartunk valahol és mások pitiáner dolgai miatt otthagy egy randit, akkor nekem is elegem lenne a csicskulásából. Ki lehet bírni nélküle pár órát vagy fél napot, ha csak nem jön közbe valami nagyon halaszthatatlan...

Ha ez is túlzás valakinek, amit én elvárok, nem hiszem, hogy velem van a baj...

Valószínű nyomatékosítanám a páromban, hogy valami kiváltja nála ezt a viszonzatlan szeretet szindrómát, pl egy mérhetetlen megfelelni akarás, amit sosem fog viszontlátni.

Ha meg tőlem nem fogadja meg a tanácsot, valaki biztosan tud segíteni neki ebben.

Meg azért az az alap emberi dolgok közé tartozik, hogy a társaság ne egy anya-gyerek kapcsolat legyen, ha valaki megreked ezen a szinten, ott probléma van. Nyilván nem elég szociális az illető, és megoldás kell rá.