Van itt olyan férfi/nő, aki úgy döntött, inkább egyedül éli le az életét?

Nem így döntöttem, de nem fogok komoly energiát fektetni a társkeresésbe vagy az ismerkedésbe, sőt...

A lányok idiotizmusa és a párkapcsolatok kialakításához való hozzáállásuk vezetett erre az elhatározásra. Többnyire csak sírnak, rínak, hogy nincs barátjuk (legtöbbször ilyen 2-3 hónapos egyedüllét után mert tovább nem nagyon bírják) erre amikor mondom nekik, hogy figyelj, találkozzunk, igyunk meg valamit, beszélgessünk, ismerjük meg egymást akkor a hajuk el kezd fájni, nem akarnak ismerkedni, most komoly kapcsolatot akarnak, nincs idejük, van más programjuk vagy éppen fingjuk sincs mit akarnak csak nyavalyognak tovább, hogy a pasik szexet akarnak (na igen, mintha komoly kapcsolatban a szex tabu lenne és nem mintha nem azzal válna komollyá a dolog, de mindegy).

Beleuntam ebbe az egészbe. Úgy vagyok vele, hogy marhára leszarom éppen mi kínjuk van, oldják meg. Ha pedig ismerkedni akar akkor úgyis fog, nyavalygásra pedig nem vagyok kíváncsi.

Én ezt anno egyszer jól eldöntöttem, komolyan is gondoltam. Szerettem egyedül lenni, zseniálisan éreztem magam egyedülállóként és egy lelkileg kizsigerlő párkapcsolat után a hátam közepére sem kívántam a párkapcsolatosdit. El is voltam ebben az állapotban jópár évig, karriert építettem, hobbikat űztem, a baráti kapcsolataim ápoltam, a térskereséstől vagy ezzel a céllal való ismerkedéstől teljesen elzárkóztam, pedig néha lettek volna jelentkezők. Teltek az évek, minden jó volt, aztán megismertem valakit (teljesen véletlenül), akivel olyan hihetetlenül klappolt minden fontos dolog, hogy megérte megpróbálni és elköteleződni mellette - igaz az elején mi is teljesen lazán vettük a dolgot, egyikünk sem keresett kapcsolatot, így nem volt tétje a dolognak, nem volt játszmázgatás sem. Azóta ő lett a férjem, azóta is boldogan megvagyunk, pedig erre egyikünk sem számított.

Ezzel igazából azt akartam mondani, hogy lehet eldönteni vagy tervezgetni dolgokat, de egyáltalán nem garantált, hogy az úgy is marad. Nem szabad rágyörcsölni, meg kell tanulni élvezni az életet egyedül (kiegyensúlyozottnak, boldognak lenni társ nélkül) és ha úgy adódik, érdemes nyitott szemmel járni.

Óvodás korom óta kövér voltam. Emiatt nyilván soha nem kellettem senkinek. Egy pár éve lefogytam, mert szerettem volna végre szép ruhákat hordani, ízlésesen öltözködni. Illetve akkor értem oda az életben, hogy volt ehhez elég pénzem. De már képtelen lennék bárkivel is együtt élni, megint másokhoz alkalmazkodni, folyamatosan kompromisszumokat kötni. Nem is akarok.

Élvezem a szabadságot, az életet, utazgatok, jól el vagyok. Ha véletlen valamikor ráunok erre, akkor majd örökbefogadok egy gyereket.

32/N

Igen, van.

1, Van egy alapbetegségem, így nem kellek senkinek sem;

2, A környezetemben sorra mennek tönkre a "rózsásabbnál rózsásabb" kapcsolatok;

3, Meg amúgy is:

https://www.youtube.com/watch?v=NO4sxK6c_RE