Valóban jobb lehet függetlenként élni, mint barátnővel, igaza lehet ennek a videósnak?

Én is falnak mentem magányomban, mikor nem csináltam semmit a kötelességemen kívül... Aztán bejött az egyetem, ahol azt tanulom, ami érdekel, mellette elkezdtem edzeni, sok helyen pályáztam már kisebb versekkel, kitűzök kisebb-nagyobb "projekteket", amiket megvalósíthatok sajátkezűleg, van könyvlistám, amit el szeretnék olvasni, van bakancslistám, vannak barátaim...:)

És tökéletesen vagyok. Nem mondom, hogy nem örülnék egy párnak, aki tovább színezi ezt a színességet, de nincs szükségem rá kifejezetten. Haladok a céljaim felé, fejlődök, érzem, hogy a saját erőmből milyen sokra futja és milyen érdekes a világ és engem ez iszonyat boldoggá tesz. És szeretnek az emberek, még ha nem is szerelemből.

És mi volt, mikor rászántam magam a kapcsolatra és elkezdtem randizni? Ideggörcs. Mert miért nem írok egy órája, mikor találkozunk már a héten harmadszorra, kivel beszélek, nem létezik, hogy ilyen sráccal csak barátok vagyunk, ne tanuljak már, majd edzek holnap... Legyen hosszabb a hajam, fessem át feketéről, meséljek arról, hogy mit csinálok épp és milyen napom van... Mikor akarok már lefeküdni vele, hiszen a 3. randin vagyunk, miért nem bulizok, mi a jó abban, hogy otthon "lógatom a lábam"...

Nem. Kösz, de ezt nem. Az nem hiányzik nekem, hogy valaki támogatás helyett lebeszéljen (hah, megpróbáljon lebeszélni inkább) az elfoglaltságaimról, szarozza azt, ami számomra fontos és féltékenykedjen a barátaimra. Addig nem óhajtok senkivel szórakozni kapcsolatban, amíg nem képes tiszteletben tartani, hogy mi számomra a szent és mennyi térre van szükségem. Nem érzek egy normális párkapcsolatot lemondásnak, mert nekem nem esik nehezemre a kizárólagosság és a hűség, vagy valakivel foglalkozni, adni neki, szeretni és ami egy kapcsolat alappillére. De amit ők várnak, az egy az egyben lemondás. És nem akarok még egyszer úgy kiszállni egy kapcsolatból, ahogy anno: elhanyagolva mindent, barátok sehol, célok alig. Ez nem élet. Ez egy láncra vert kutya sorsa, nem egy egyedi, érző, autonóm emberé.

"a barátaim és a családom igen"

az nem ugyanaz mint a társ szeretete

Igazad van, nem. Ez jobb annál. :D

Aqer, a jókuvaanyádatmár, hogy nem hiszed el, ha valaki nem akkora szerencsétlen, hogy csak máson csüngve érezze magát jól.:D

előző, jó nagy önámításban élsz.

az ember nem elég önmagának. szeretni és szeretve lenni, ez a lényeg, anyázásoddal magadat minősíted.

Te meg a depresszióddal. De legalább nem ragasztod rám.

Ismerem magam. A legundorítóbb részemtől a leggyengébb pontjaimon át a legelőnyösebb oldalamig. Éveket töltöttem ezzel és nem bántam meg. Pontosan tudom, mire van szükségem és az nem egy szar kapcsolat. Amíg meg normális nincs, sokkal jobban érzem magam így, minthogy más rám akaszkodjon félemberként. Lehet, hogy te nem szoktál olvasni, én igen, és kivétel nélkül minden normális helyen azt írják, hogy normális kapcsolatot két egész ember tud kialakítani, nem szükségből, hanem választásból.

Van az az ember, aki képes a munkahelyen is segget nyalni pár fillérrel többért. Én meg az az ember vagyok, akivel ha nem bánnak normálisan, megköszöni és beadja a felmondását, mert nem fogok oda bejárni semmi pénzért, ahol valaki janinak hiszi magát és tönkreteszi vele az egészségem meg a nyugalmam. Nekem ez nem hiányzik. És vagyok olyan munkaerő és ember is, hogy ne szoruljak rá akárkire.