Meglehet ebből vajon gyógyulni? (+18)

Nem tudom miért, de egész életemben arra vágytam, hogy legyen valakim, mert az olyan jó dolog, hogy ha van.

Hogy van aki törődik velem és teljes valóban, csak is magamért fog szeretni.

De mivel egész életemben egy eléggé magamba fordult ember voltam, a magam kis világában éltem, meg sem próbáltam közeledni mások felé. Nem szerettem emberek között lenni soha. Megjegyzem: Mai napig így van.

Szörnyülködve látom azt, hogy mi kell a mai lányoknak:

- a vagány fenegyerekek, akiknek menő szövegei vannak

- jól néznek ki, helyesek, szépek, még a rondább lányok is a helyes pasikat keresik

- meg hogy legyen jól fizető munkahelyed...

ETC..

Sajnos nálam ez sosem volt meg egyik sem. Se nem nézek ki jól, és nincs is munkahelyem.

Volt egy barátnőm, akit nagyon szerettem és rohadjak meg, 2 év alatt mióta kidobott (majdnem másfél éves kapcsolat után), én még mindig nem vagyok túl rajta.

A sok szenvedés, a csalódás, csalódtam önmagamban egy hatalmasat és csalódok mert mindenki hülyének néz és elutasítanak, egyszerűen már nem hajt előre semmi.

A szívem mélyén nagyon fáj, hogy akit szerettem, neki is csak egy hulladék voltam végül, semmit nem jelentettem neki. És ebbe pusztulok bele.

Túlságosan be vagyok fordulva és nincs már erőm, hogy bármit is tegyek. Sosem vágytam semmire, sosem akartam elérni semmit, sosem akartam igazán bizonyítani senkinek, mert mindig is tudtam, hogy csak egy szar darab vagyok mindenkinek. Legszívesebben fel sem kelnék, csak döglenék egész álló nap. És sajnos az sem hajt, hogy munkát találjak.

Már nem tudok szépet látni az életben, a munkát is valami iszonyatos kényszernek érzem, és tuti hogy semennyire nem tudnám élvezni azt, hogy valahol órákat robotoljak.

Úgy érzem semmihez nem értek.

Ráadásul emellett már csak azért sem keresgélek, mert az aminek még kellene működni, már évek óta nem áll fel. Pedig nem vagyok 40-50 éves öregember, hogy problémám kellene, hogy legyen vele. Csak 28 vagyok.

Túlságosan elkényelmesedtem a nyomoromban és már nem is akarok megpróbálni kilábalni belőle.

Ha anno az exem egy picit is tovább küzdött volna értem, talán ma nem itt tartanék. Megjegyzem: öngyilkos is akartam lenni az végett, hogy ki lettem dobva.

Tudom, jönni fog az, hogy egy lány se ér ennyit, és nem szabad egy lány után sírni...

Nem is tudom mit érzek igazából:

- nincs már veszekedés se vele se az apjával (vele ugye mert nem állt ki értem)

- valószínűleg nem is tisztelt, illetve nem is szeretett soha

- egyáltalán nem szép lány, sőt talán némiképp időnként ápolatlan is bizonyos szemszögből nézve

- meg kitudja, lehet meg is csalt, bár ezt nem tudom, viszont azt igen, hogy egy pasiját egyszer megakarta csalni

Piszkosul csak szürkében tudom már látni a világot, ezektől a baromi nagy elvárásoktól, hogy valakinek érjek is centet. Úgy is tudom, ha próbálnék változni, akkor sem lennék különb az emberek szemében, és ugyan úgy ott állnék a kés élén.

Úgy érzem már, az egyetlen értelmes megoldás csak a halál, hogy megszabaduljak a felesleges tehertől.