Szimpatikus, de elriaszt? Bővebben lent.

# 10: Nem, tévesek a feltételezéseid. Nem olyan dolgokra gondolok, hogy hova tesszük a szennyest, meg mit nézünk vasárnap este a tévében, és hasonlók. Én a kölcsönös csiszolódásban hiszek, természetesen nekem is ugyanúgy csiszolódnom kell a páromhoz, mint neki hozzám. Történetesen nálunk pont az okoz gondot, hogy a páromon érezhető, hogy ő nagyon hosszú ideig élt egyedül, és nem szokta meg, hogy alkalmazkodni kell másokhoz. Például lekapcsolja a villanyt anélkül, hogy megkérdezné, hogy nekem szükségem van-e még rá. Elindítja úgy a mosógépet, hogy csak a saját ruháit mossa ki. Bevásárol csak magának, és nem kérdezi meg, hogy kell-e valami itthonra. Ha csak egy üveg ásványvíz itthon, bekeveri az egészet limonádénak, mert ő azt kívánja.

És tudom, hogy ezek nála berögzült rutinok, nem direkt csinálja, mert amúgy meg végtelenül figyelmes, és ha kérem, akkor képes érzékelni, hogy én is itt vagyok, csak néha bizony jelezni kell neki. :) Megjegyzem, az exem, aki végtelenül önző ember, sose vásárolt úgy, hogy ne kérdezte volna meg, mire van itthon szükség. (Mert önző, de praktikus és spórolós is, tehát ő már megtanulta, hogy nem érdemes újra elmenni bármelyikünknek a boltba, ha már egyszer úgyis ott van.)

Nyilván a hozott minták minden kapcsolatban "összeütköznek" és elengedhetetlen az egymáshoz csiszolódás. Csak én már megszoktam, hogy naponta millió dologban alkalmazkodni kell valakihez, és ezért igényel türelmet, hogy ő még tanulgatja. Ő meg most csodálkozik rá, hogy jé, hát ebben is, meg abban is fel kell adni a megszokott rutinokat, ha együtt él valakivel, és neki most ez a sok. Mindkettőnk számára problémás helyzet és nem ugyanarról az oldalról éljünk meg a problémát. (Amikor még nekem is új volt az együttélés, akkor azért volt egy fokkal könnyebb, mert nekem is ugyanaz volt a problémám, hogy jé, most már nincs saját szobám, ahova bármikor elvonulhatok, most már közösen kell alakítanunk a pénzügyeinket (a mostani párom még mindig nem tudott azonosulni a "közös" fogalmával, még enyém-tiedben gondolkodik, pl. úgy adja oda a kajapénzt, hogy ez most a tied... ugyanannyival szállunk be egyébként a háztartásba, azon felül mindenki maga rendelkezik a saját jövedelmével, ez most csak a közös részre vonatkozott!).

Na de nem is ez a lényeg, hanem ahogy megéljük a kapcsolatot... A páromnál is, másnál is tapasztaltam, hogy jön az ijedség, amikor valamiben nem értünk egyet. Mert ilyen MINDEN kapcsolatban van, nem létezik a világon két olyan ember, akiknek mindenben tökéletesen azonos lenne a véleményük. Én már sok ilyen helyzeten vagyok túl: tudom, hogy meg kell beszélni, meg kell oldani, nem dől össze a világ. Neki viszont igen! Az első néhány konfliktusunknál ő meg volt róla győződve, hogy szakítani fogok vele (nem kell tányérdobálós veszekedésekre gondolni... hétköznapi kis konfliktusok voltak). Rengeteg (szerintem felesleges) energia ment el arra, hogy meggyőzzem, nem dőlt össze a világ, még mindig szeretem... és amíg győzködtem, addig sem az alap problémával foglalkoztunk. A győzködés ideje alatt már régen megoldottuk volna azt, ahogy utóbb be is bizonyosodott, hogy piti kis ügy volt, egyszerűen csak meg kellett beszélni, hogy kinek hogy lenne jó.

És hogy a másik kérdésedre is válaszoljak: nem tudom, hogy te hogy ismerkedsz, de én bárkivel ismerkedtem eddig, mindig előjött ez a téma az elején, legalább nagy vonalakban. Azért az ember párkapcsolati múltja sok mindent elárul róla... (pl. egyszer neten beszélgettem egy pasival, akinek három házasságból volt 5 gyereke... és persze mindig a nő volt a hibás a válásban...) Bizonyos kor felett már természetes, hogy nem az elsők vagyunk (lennénk) egymásnak, és ez is hozzá tartozik a múltunkhoz, életünkhöz.

Persze elfogadom, bár nehéz elhinni ,hogy ha 2 ember együtt él megfeledkezik a másikról.

Hogy én hogy ismerkedem? hogy ne kerüljem ki a kérdést adok rá választ, sehogy. :D