Ez a hozzáállás mennyire normális ha nem akarok csalódásokban megtörni?

Az a helyzet, hogy 21 éves vagyok és még sosem volt kapcsolatom csajokkal (csók sem). Egyrészt azért, mert alapvetően egy nagy 0 a társasági életem. Eljárok egyetemre és alszok/eszek/tanulok kb. ebben ki is merül az életem. Másrészt ami legalább ennyire fontos információ, hogy szinte szándékosan nem akarok ismerkedni csajokkal, hiszen meglehetősen labilis lelkiállapotú vagyok (könnyen depresszióba esek) és mivel nem vagyok egy álompasi (elég alacsony, vékony testalkat, akit érdekelnek a paraméterek megírom privátban) ezért szinte 100%, hogy a lazább visszautasítok mellett már rég szembesültem volna lélekbe taposó véleményekkel, amelyek lehet rosszabbul hatottak volna a lelkiállapotomra és az énképemre, mint amilyen állapotban most vagyok szűzként. Az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy mivel soha nem voltam kapcsolatban lányokkal (akár társalgási szinten is) fogalmam sincs, hogy milyen véleménnyel vannak rólam a nők. Néhány rokonom szerint (köztük anyám szerint) nem vagyok annyira csúnya (tiszta arc, enyhe borosta, világos szem), de persze az alkatom megint egy másik téma. Mivel alig van libidóm, szexuális célból csak ritkán hiányzik egy barátnő (talán pont a testalkatom az oka annak, hogy alig kívánom a szexet), ebből a szempontból pedig nem okoz olyan nagy lelki őrlődést, hogy nem vagyok párkapcsolatban. Azt sem tudom, hogy ezzel mennyivel lenne másabb az életem, mert még egyáltalán nem vagyok önálló és sokszor a saját problémáimat is nehéz megoldani, márpedig sokak szerint, egy normális kapcsolat előtt először fejben kell, hogy rendben legyenek a dolgok.