Szerintetek érdemes tovább foglalkoznom az írással? Ti is éltétek már ezt át?

Soha nem vágytam a tökéletesre, csak valami különlegesre. Arra az érzésre, amikor nem számít, hogy ki milyen csodálatos és vonzó, mert én már megtaláltam a zsákomnak a foltját. Még ha cérnaszálon táncolunk is néha, akkor sincs tű, ami elválaszthatna tőle. Reggelenként, amikor a napsugarak cirógatják az arcomat, és az ujjaival játszom, miközben azon töröm a fejem, hogy lekvárt vagy kakaót tegyek a palacsintájába, amíg ő édesdeden alszik. A gondolataim zabolátlanul száguldoznak, és mintha nem léteznének más képek, mindig ugyan azt az egy tekintetet húzzák elő a tarsolyukból.

Aztán pár hónap múlva már egy idegent bámulok, amint a számítógép előtt görnyedve még a több ezer kilométerre lévő rokonaimat is közelebb érzem magamhoz, mint ezt a kimért hűvösséget. Mert mindennél jobban vágyom egy aprócska hídra, amely átszelné a köztünk lévő láthatatlan távolságot. Hiába szorítom ökölbe a kezem, ő valahogy mégis átbújik a réseken, és egyre távolabbra száguld tőlem. Ahogyan megérint engem, azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben, és megállítanám ott, ahol csak mi léteztünk.

Nem érzem többé a szikrázó tüzet senkinek az oldalán, és félek is. Mert az élet egy hullámvasút, amelyből nincs kiszállás. Rózsaszín szűrővel nézek át a városon, és a holtomiglant keresem minden állomáson, de a vonataink végül folyton kisiklanak. Miért harcolok és reménykedek mégis a megtépázott páncélomban, amikor a Sors úgyis kibillenti a mérleget?

Vajon miért mindig ugyanaz a vége mindennek?