Miért mondják a nők állandóan hogy "csak önmagadat add"?

""Csak a pénzedet add."

Ez máris hitelesebb a szájukból.;)

Nem tudsz életed végig más lenni, mint önmagad, szóval ha nem önmagadat adod, és csak azért mutatnál magadról más képet, hogy valakivel összegyere, idővel úgyis lehullik az álarc, és jobb az elején tudni, hogy önmagadként összepasszoltok-e, mint hogy később derüljön ki, hogy mégsem. Aki jobb emberismerő, annak már az elején feltűnhet, ha más szerepet játszol, és az nem te vagy, aki rutintalan, az később csalódik.

Ha valakivel önmagadként nem passzolsz össze, azzal nem működik hosszú távon a kapcsolat. Olyat kell találnod, aki mellett nem kell másnak mutatni magad, mint aki vagy.

Ez egy elég összetett kérdés, egyfelől a nők a "légy önmagad" arra gondolnak, hogy a gondolataid, a szavaid és a tetteid legyenek egymással összhangban és szabadon kifejezd önmagad.

Másfelől senki nem adja önmagát a társadalmi normák, elvárások, illetve a gyerekkora óta a személyiségére rárakódott gátlások és elfojtások miatt.

Harmadrészt a személyiség sem állandó (a legbenső lényege az igen, de ezen felül van egy csomó dolog, ami folyamatosan változik), el lehet sajátítani új viselkedésmódokat (vagy pontosabban: a személyiségednek már meglévő részeit előtérbe hozni és felerősíteni, pl. határozottság), ezáltal ténylegesen ilyenné válsz és ez nem egy felvett szerep lesz.

Pl ha tudom, hogy nem vagyok bulizós, de a céljaimhoz szerintem az kell, hogy az legyek, akkor erőt veszek magamon és megváltozom, nem belekényelmesedek egy tanult szerepbe, miszerint nem szeretek emberek közé járni és szórakozni. Vagy keresek más lehetőségeket, ahol sok nő van és lehet ismerkedni (pl. elmegyek tánctanfolyamra).

"mert amint megmutattam nekik az igazi arcomat, máris elment a kedvük tőlem"

Erről beszélek. Akkor van értelme összejönni olyannal, aki egy álcát fogad el?

A barátommal hasonló előzmények után jöttem össze. Neki elég összetett személyisége van, sokan furcsának tartják. Előző kapcsolataiban próbálta magát másnak mutatni, de rövid idő alatt kiábrándultak belőle, ami nem csoda, hiszen ha én nőként megismerek valakit, akivel kapcsolatot szeretnék, akkor a megismert tulajdonságok alapján tartom kapcsolatra alkalmasnak. Ha kiderül, hogy megjátszotta magát, akkor már nem akarom vele folytatni.

Szóval amikor összejöttem a barátommal, már nem akart szerepet játszani, adta magát, a hibáival együtt. És csodák csodája: nekem pont így tetszik!

Én sokáig próbáltam megfelelni másoknak, ez részben abból adódik, hogy a saját nagymamámnak (a kettő közül, akit ismerek, a másik a születésem előtt meghalt) soha nem feleltem meg igazán, és ez nagyon bántott, szerettem volna, ha elfogad és szeret, ha megdicsér engem is úgy, ahogy mások gyerekeit és unokáit, és nem talál bennem mindig valami kritizálnivalót. 30 éves vagyok és mai napig nem értem el, de nem bennem van a hiba, ő ilyen. Később az iskolában próbáltam beolvadni a gyerekek közé, de olyan suliba jártam, ahol hátrány volt "tanárgyereknek" lenni (a szüleimnek viszont így volt egyszerűbb megoldani, hogy oda járjak általánosba, ahol anyukám tanít). Annyira belemerültem ebbe, annyira szerettem volna tartozni valahova, és ehhez elégnek hittem a "szerepet" gyerekként (mivel a legmeghatározóbb közegekből azt a visszajelzést kaptam kicsiként, hogy a valódi énem nem elég jó), hogy beskatulyáztak olyannak, amilyen nem vagyok, és később automatikusan megjelent máshol is ez a megfelelési kényszer, és kb. érettségi után kezdett terhessé válni igazán, amikor már nem töltötte ki teljesen az időmet a tanulás, amikor már nem voltam gyerek. Nem éreztem magamnak, én nem éreztem jól magam úgy. Elkezdtem lehámozni magamról a szerepet, megismerni azt, aki valójában én vagyok, feleleveníteni gyerekkori vágyaimat, álmaimat, terveimet, és megvalósítani. Az új ismerőseim már az igazi önmagammal szembesültek, azt látták, hogy jól érzem így magam, szívesen barátkoztak velem, akik régebbről ismertek, ők viszont alaposan meglepődtek, és idővel ki is koptak. Nem érdekelt többé, hogy megfelelek-e másoknak, nem ártottam senkinek azzal, hogy felvállaltam a valódi önmagam, most már nagyanyámnak is meg tudom mondani a magamét, ha csak kritizálni tud, legfeljebb keveset találkozunk, nem számít, én próbálkoztam.

Nem tudod örökké másnak mutatni magad úgy, hogy abban a szerepben jól is érezd magad. Én ráadásul észre is veszem, pont, mert tudom, milyen, és nagyon zavar másban, mert tudom, hogy a szerep miatt nem tud igazán felszabadultan élni, és amíg így él, egy folyamatos belső vívódással él, plusz amint lehullik a lepel, csodálkozni fog, miért mondja azt a másik, hogy "megváltoztál, én nem ezt ismertem, nem ebbe szerettem bele".

Ha önmagadat adod, jobban jársz.

mi értelme szerepet játszani? Én egy elég nehezen emészthető karakter vagyok sokak számára. Van értelme bmilyen okból kifolyólag akarnok közel kerülni bki olyanhoz aki nem bír? Sztem még barátilag sem, nemhogy párkapcsolatilag. Jó ez persze nem azt jelenti h mkihez úgy megyek oda h szijaalkoholistaszülőkgyerekevagyokezértnéhafuraleheteknekeddeazértjóembervagyokszeressél...

Érted..

@13

"Pl ha tudom, hogy nem vagyok bulizós, de a céljaimhoz szerintem az kell, hogy az legyek, akkor erőt veszek magamon és megváltozom, nem belekényelmesedek egy tanult szerepbe, miszerint nem szeretek emberek közé járni és szórakozni. Vagy keresek más lehetőségeket, ahol sok nő van és lehet ismerkedni (pl. elmegyek tánctanfolyamra)."

Ééééés pont ez a színészkedés. Hogyha már rá kell erőltetned magadra valamit, az rég nem jó, ugyanolyan megfelelési kényszer, mint az összes többi...