Miért nehezebb egyedülálló anyának társat találnia?

Igen, nyilván valahol jogos, hogy nem szívesen vennének nyaukra egy olyan nőt, akinek mástól van gyermeke, mivel nem tudni, hogyan jönnének ki a gyerekkel. Lehet, hogy még a volt férjjel is tartja a nő a kapcsolatot, akkor ott a két férfi közt cirkusz is lehet.

Sok egyedülálló anya pedig valóban már a minden mindegy elven lepkefogóval fogná a pasit, mivel magányos. Ezt akarják elkerülni.

És most a pozitív oldaláról: javarészt intelligens, kedves, bájos egyedülálló 30-as anyukákat ismerek, akikkel szívesen kezdenék kapcsolatba is akár, bár más kérdés, hogy huszonévesként ők nem igazán erre vágynak. Ha szeretnénk egymást, meglenne a tökéletes összhang, engem nem zavarna, hogy van egy kisgyereke.

Nem keresem most meg, de leírtam tegnap egy hasonló kérdéshez a véleményemet; több okból sem szeretnék összejönni egy gyerekes anyukával:

— nem elég egy nő, és az összes gondja-baja, mert ugye általában a nőknek van elég gondjuk-bajuk egymagukban is, rögtön kapok mellé egy bónusz gyereket is, ami plusz gond, plusz teher,

— az alkalmazkodóképességem nem feltétlenül végtelen, de hogy egyből két emberhez kelljen idomulnom, az nekem kicsit sok egyszerre,

— egy kapcsolatra esetleg, talán érettnek érezném magam, de nem rögtön egy apukaszerepre, minden gonddal-nyűggel,

— nem én akartam a gyereket; ez már majdnem olyan, mintha egy egyedülálló nő bejelentené, hogy hozzám költözik, de hozza a macskákat is, a tengerimalacokat is, meg a papagájt is, hát NEM!

— ahogy cseperedik a kölyök, úgy anyagilag is egyre jobban leterhel, eleinte csak egy gombóc fagyi, évekkel később meg majd az új iPhone 9-esre nyújtja be igényét, hát NEM, erre én még nem vagyok kész,

— feltételezzük azonban, hogy megkedvelem a gyereket, tűzbe tenném a kezem érte, de mi a garancia, hogy kölcsönös lesz-e a szeretet? Nincs rá garancia!

— elmaradnak az igazi, tartalmas, szuverén párkapcsolati élmények, amikor mindentől és mindenkitől függetlenül, kettesben bárhová elmehetünk, bármit csinálhatunk senkitől sem zavartatva,

— a gyerek bizony otthon (vagy a nagymamánál, vagy a szomszédnál) vár haza bennünket, azaz megvan kötve a kezünk, hetekre/hónapokra meg nem passzolhatjuk le a gyereket csakúgy akárkinek, mert "mi még élni akarunk"...

— stb.

Eleve a gyerekvállalás hatalmas felelősség, ez nem úgy megy, vagyis nem úgy kéne mennie, hogy egy naiv leányka huszonegy-két évesen szerelmes lesz egy alfahímbe, az meg egyből, meggondolatlanul gyereket csinál neki. NEM! Ez úgy működik, hogy előtte hosszasan mérlegelnie kéne a nőnek is és a férfinak is (nem hónapokat, hanem éveket), hogy a gyerek számára a lehető legjobb életkörülmények legyenek megteremtve. Na most erre meg szépen anyuka és apuka szakítanak. Kérdem én, hol van ilyenkor a felelősség? Szakadjon az én nyakamba? Hát NEM! Amelyik anyuka egyedülálló, az jobb részt tehet róla, hogy felelőtlenül csináltatott magának gyereket. Ahogy az egyik kérdésnél az egyik hozzászóló gúnyosan megjegyezte: "ilyenkor visszanyal a fagyi", sajnos-sajnos azt kell írjam mindenféle rosszindulat nélkül, igaza van...