Akkor talál rá az emberre a szerelem, amikor a legkevésbé számít rá?

Milliószor hallom, hogy ezt nem lehet keresni, meg nem lehet akárkivel erőltetni, egy csomó sztorit hallottam már arról is, hogy úgy is akkor találja meg az ember, ha a legkevésbé számít rá.

Ismerőseim is úgy találták meg a párjukat, hogy vagy ismerős ismerőse volt, és véletlenül valahol találkoztak, vagy egész egyszerűen egymás mellé sodorta őket az élet, és onnantól rögtön „működött közöttük a kémia”

Nekem egy párkapcsolatom volt, az is ilyen „próbáljuk ki egymást”, amúgy nagyon nem illettünk össze, nem is jártunk sokáig. Ez volt négy évvel ezelőtt, azóta várom, hogy legyen valakim, az összes fiú- és lánybarátomnak volt komoly kapcsolata, közben én már kezdem feladni.

A szerelem vajon jutalom, vagy alanyi jogon jár minden embernek? Csak mert első esetben én csinálok valamit rosszul, utóbbiban meg hátra kéne dőlnöm, nyugodtan várni és nyitva tartani a szemem.

Van egyáltalán a keresésnek értelme? Csak mert fenn vagyok amúgy társkeresőn is, de hiába, mert sok ezer ember közül ott is kell az a bizonyos „véletlen”, hogy valakibe bele tudjak botlani.

Egyáltalán szerintem velem is baj van, mert egy rakás lánnyal találkoztam már rövid életem alatt, és valahogy egy sem fogott meg igazán, egy sem indította be azt az istenverte kémiát, még ha én el is indítottam bennük akaratlanul. És Isten* lássa lelkem, én aztán tényleg megragadom a lehetőségeket és nyitott szemmel járok, új embereket ismerek meg, nyitott vagyok mindenkire, de semmi.

Azért kicsit aggódom, hogy tényleg soha nem lesz senkim, egyedül viszont megbolondulnék.

20F

*A helyesírás szabálya miatt nagybetű, amúgy nem vagyok vallásos. (Bár lehet, hogy az leszek most már.)