Melyik a jobb szerintetek? Ha valaki fiatalon, 20 évesen megtalálja a párját és utána le van kötve mellé, vagy ha húszas éveinkben szabadon élünk és “válogatunk”? Normális hogy 30 évesen nem tudom eldönteni melyik lett volna a jobb?

(Kicsit sok lett, de köszi ha elolvasod)

Annyira zavarnak már ezek a gondolatok, hogy eldöntöttem el fogok menni pszichológushoz, de előtte ki akarom írni magamból itt.

Nemrég lettem 30 és teljesen megkérdőjelezem az egész eddigi életem főleg munka és párkapcsolat szempontjából.

Már 15 évesen tudtam hogy én utazni szeretnek és külföldön élni, az idegenforgalomban dolgozni, ezért ilyen iskolát is választottam.

Miután lediplomáztam, azonnal külföldre helyeztek el, 22 éves korom óta 6 különböző országban éltem, gyakorlatokkal együtt még több helyen voltam és éltem rövidebb ideig.

Ugye ez azzal jár hogy kb. lehetetlen tartós kapcsolatokat kialakítani.

Hozzáteszem hogy valószínű lehet valamilyen kisebb pszichés gondom, mert nagyon könnyen változik a hangulatom és nagyon nehezen hozok döntéseket.

Ez abból is fakadhat hogy nagyon szigorú nevelést kaptam és mindig mindennek tökéletesnek kellett lennie, csak akkor kaptam dícséretet otthon.

Szóval a lényeg az hogy 30 éves koromig csak egy hosszabb, 2 éves kapcsolatom volt és előtte egy lazább, nem annyira komoly.

Most utólag teljesen megkerdojelezem hogy jól választottam e életet és nem e lett volna jobb, ha itthon maradok Budapesten, akkor lehetett volna fix kapcsolatom és nem lettem volna sokszor magányos...

Közben meg 22 évesen kiköltöztem Spanyolországba, lányokkal laktam együtt, rengeteget buliztunk, nyilván ismerkedtem, találkoztam több nagyon jó pasival, főleg amikor fel vagyok dobva akkor nagyon élvezem ha ismerkedhetek, még akkor is ha nem lesz belőle semmi komoly. Az volt életem legjobb másfél éve szingliként, erre most ha látok egy lányt akinek 22 éves korára lett 3 gyereke, akkor megkérdőjelezem hogy inkább ezt kellett volna csinálnom és nem szabadon élni Spanyolországban...

egyszerűen nem tudom összeegyeztetni a párkapcsolatot az élet más részeivel.

Az exemmel egyetlen közös barátunk nem volt, neki csak meccsre meg fiúbuliba járó barátai voltak, akikkel én egy percet nem akartam volna soha eltölteni.

Tehát 30 éves koromra nem tudom milyen az amikor egyszerre vagy együtt a paroddal és a barátaiddal. Mert egyszer sem volt ilyen.

Most 30 évesen nagyon egyedül vagyok és rájöttem hogy még nem akarom elengedi a húszas éveimet, pedig covid után már nem akartam külföldre menni, mert nagyon traumatikus időszak volt az, nyilván 2 évig nem volt munkám aztán össze vissza akartak teszteltetni, valahol vert venni már ha munka miatt utatni kellett és inkább itthon maradtam...

Ez valami nagyon súlyos pszichés gondra utal ha meglátok egy nőt aki 18 évesen összeházasodott egy olyan férfivel aki nekem is tetszik és azóta el van köteleződve, akkor úgy érzem ez a normális és azt irigylem, ha meg meglátok egy nőt aki szimpatikus és 40 évesen is szingli akkor pedig azonnal úgy akarok élni én is?

Próbáltam a kolléganőimből inspirálódni néha, de közülük is mindenki másképp csinálta.

Volt aki mindig más szállodavendeggel jött össze, volt akinek mindig más barátja volt, minden országban... ez nem az én stílusom...

Normális ez hogy ennyire csapongó vagyok érzelmileg és hogy még 30 évesen sem tudom eldönteni hogy itthon kellene maradnom és itt egy fix életet kialakítani vagy még mindig menni külföldre szinglikent és szabadon élni?

Ezen tud segiteni pszichológus?