Mit tegyek, hogyha szinte csak lelkileg sérült lányokkal tudok ismerkedni?

26 éves vagyok, sose volt még barátnőm. Kb egy éve majdnem összejöttem egy nagyon aranyos lánnyal. Akkor még nem volt ebben tapasztalatom, és kb. örültem hogy valakitől egy kis figyelmet kapok, viszont ahogy ismertük meg egymást, kiderült hogy hirtelen kitörő dührohamai vannak, illetve kezdő alkoholista. Próbáltam rajta segíteni, nem sikerült, lezárt, visszament az exéhez. Engem ez megviselt lelkileg. Akkor beleálltam a párkeresésbe mert úgy voltam vele hogy egy ilyen eset nem fog rossz érzést kelteni bennem, társkeresőn próbáltam a dolgokat. Közel fél év alatt 1 lánnyal találkoztam (akitől nem akartunk vica versa semmit egymástól, viszont jókat beszélgettünk és lelkiztünk), 4 lánnyal sikerült egyáltalán beszélőviszonyt kialakítani -a többivel megállt néhány mondat után a tudomány- viszont kivétel nélkül mind a négy küzdött valamivel. Vagy apakomplexus, vagy depresszió, vagy rossz kapcsolat a szülőkkel és emiatt csapongó életmód.. Nem akartam senkit sem megmenteni, viszont mivel én is voltam annó szorongó és pánikbeteg, és pszichiáterhez is jártam ezzel nagyon sokáig, így tudtam hogy mit éreznek, és valamiféle iránymutatást akartam adni nekik, vagy legalább a tapasztalataimat át tudtam adni. Mondjuk pozitív, egyiküknél elértem hogy elkezdjen pszichiáterhez járni.

Viszont az a baj hogy leesett a tantusz, hogy ilyen lelkiállapotú lányoktól nem akarok semmit. Nem lehet velük tervezni, nem lehet arra alapozni hogy önsajnáltatják maguk, hogy az italba menekülnek, hogy nem tesznek a változásért, otthon vágják magukat, aztán meg hosszuújjú cuccba kimennek fél órára rá az emberek közé mert épp valami programjuk van miközben segítségre lenne szükségük, de nem fogadják el.

Tudom hogy vannak normális lányok, nők, de valahogy nem keresztezi az utunk egymásét. Nem tudom, mit csináljak. Anno nekem is borzasztó sok problémám volt, itthoni dolgok, sulis szívások, mindből egyedül, vagy max a muterom segítségével kijöttem. Több mint másfél éve nem szedek semmiféle kedélymódosítót, és most sem vagyok tökéletes (pl a tömegiszonyom még megvan), viszont azt érzem, hogy a másfél-két évvel ezelőtti önmagamnak szöges ellentéte vagyok, rengeteg dolog történt az életemben pozitív irányban, és javarészt azért, mert fejben eldöntöttem, hogy most akkor minden jó lesz. Most minden jó. Nem tökéletes, olyan 75-80%, de én ezzel jelenleg elégedett vagyok.. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ha mindenkinek a (az akár mondvacsinált) problémáját kicsit magamra veszem, akkor előbb-utóbb visszaránt mentálisan, azt viszont nem szeretném. Félek az egyedül maradástól is, a múltban a mentális állapotom miatt én döntöttem úgy hogy nem akarok párt keresni, most viszont az eddigi tapasztalataim alapján nincs motivációm sem. Sajnos (vagy nem sajnos) iszonyat romantikus alkat vagyok, férfi létemre szükségem van a testi érintésre, az ölelésre, és ezekre a kis apróságokra, viszont így hogy senkitől nem kapom meg, hatalmas üresség van bennem. Dolgozok mint az állat, szabadidőmben próbálom lekötni magam, megvalósítgatom a gyerekkori álmaimat, tervezek valamiféle vállalkozást a jövőben, hobbizgatok de az nem egy olyan hobbi amit nők is csinálnak, szóval személyesen ismerkedni kb esélytelen. Annak a néhány közeli ismerősömnek, akiket barátomnak mondhatok, vagy megvan a saját baráti köre, vagy a saját barátnője, így ha valamilyen program van, akkor oda is sokszor egyedül szoktam menni, de el vagyok veszve olyankor, nem érzem jól magam. Úgy gondolom, hogy ha lenne párom, az még tudna tolni valamennyit a mentális állapotomon, de nyilván nemcsak emiatt szeretnék, hanem a közösen eltöltött idő, az élmények, a tervezés, a pillanatok is sokat számítanának, ha lenne kivel ezeket megosztani.

Mit tehetnék szerintetek?