Zárkózott, "fura" férfiként nem igazán tudok nyitni a nők felé(?)

A furaságom abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem tudok igazán a társasági életben boldogulni, ha valaki odajön hozzám, hogy "na, mi a helyzet, mesélj valamit", akkor lefagyok és nem igazán tudom mit mondjak ilyenkor. Meg állandóan van bennem egy szégyenérzet amikor emberek között vagyok, akár az utcán is mikor megyek nem nézek mások szemébe, próbálok láthatatlan lenni. De közben pont emiatt nem tudom kifejezni a szimpáriámat olyan nőknek, akik esetleg tetszenek. Tegnap is mentem haza metróval és felszállt egy nagyon helyes, szép nő. Nem minden nap érzek ilyet, hogy ennyire megfogna valaki, itt ebben a helyzetben úgy éreztem, hogy legszívesebben odamennék hozzá és rámosolyognék és megpróbálnék vele beszédbe elegyedni. Viszont csak annyit tettem, hogy néha odapillantottam és mintha ő is nézett volna... Aztán egy helyen szálltunk le, de ő másik oldalon ment fel a lépcsőn. (Néha hátrapillantottam, hogy hátha esetleg meglátom, még egyszer meg is álltam, de sajnos nem láttam többet.)

Járok pszichológushoz ezzel a problémámmal, de nyilván mikor valós helyzetekbe kerülök, akkor legtöbbször még a rossz sémalák szerint működök. Tudom, hogy a kisugárzás talán a legfontosabb, éppen ezért fáj, hogy ilyen vagyok és, hogy nem tudok jó benyomást tenni az emberekre, főleg a nőkre.

31F