A férfiak miért nem tudnak boldogok lenni egyedül is mint a nők?

Talán mert ha egy nő egyedül van az senkit nem érdekel.

De ha egy férfi szingli az egy vesztes. Egészen gyerekkortól kezdve rajta a nyomás a társadalmi elvárás hogy legyen sikerei a nőknél. Minél idősebb, annál jobban szorul a húrok. Rokonok , barátok , munkatársak de ha bemegy egy átkozott üzletbe (ahol már ismerik az eladók) még ott is megkapja a nem kimondott lúzer beteg jelzőt. Mert akinek 25-30-35 stb évesen sincs partnere arról 100 emberből 99 azt hiszi hogy meleg vagy beteg xar biztos. Mert mieeert nincs barátnője ??? 😀👍🏻

11

Ez tényszerűen nem igaz. Mégis melyik fiúgyereket nyomasztanak azzal, hogy sikeres-e a lányoknál? Vagy milyen kontextusban merül ez fel egyáltalán?

Egy idő után mindenkit elkezd szekálni a családja, hogy no ugyan, mikor lesz esküvő, egyáltalán nem függ ez a nemektől.

"Az ember társas lény és igazából a nőknek is hiányzik a szex (ha nem jön össze), vagy egy ölelés ellenkező neműtől ugyanúgy"

Pont azt jelenti a társas lény, hogy a barátnőimtől, akik jelentenek valamit, jobban esik az ölelés, mint valakitől, aki csak "ellenkező nemű".

Mégis azt írta egy csomó ember, hogy a férfiak képtelenek barátokkal kapcsolódni csak azért, mert férfiak. Családtagoknak is lehet lelkizni. Egy csomó férfi elmondja a bánatát apukának, nagybátyának. Az, hogy a párod neked elmond mindent az még nem jelenti automatikusan azt, hogy a többi férfi másnak soha nem lelkizett főleg nem ellenző neműnek.

Egy nő is lehet, hogy inkább az apjának mondja el amit szeretne, vagy férfi barátnak.

Persze volt aki azt írta, hogy tipp, de olyan is y aki személyes tapasztalatból indult ki, ami még mindig csak vélemény és nem tény.

Mások vagyunk és kész. Viszont a férfiaknak valóban többet árt az egyedüllét:

„32 százalékkal magasabb a korai halálozás aránya az egyedülálló férfiaknál, mint a házas férfiaknál. Míg az egyedülálló nőknél 23 százalékkal magasabb a halálozás aránya a házas nőkhöz képest.” (wikiről)

Akkor már kezdem érteni,h én férfiként miért vagyok jól el egyedül is:D Mivel a húgommal, meg több lánybarátommal is olyan mély kapcsolatom van, rengeteget lelkizünk, és a fiú barátaim között is van olyan,akivel lehet komolyabb témákról beszélgetni.

Egyébként valszeg a dolog ennél jóval összetettebb ,de arányaiban a férfiak tényleg sokkal kevésbé merik a gyengébb oldalukat megmutatni, pedig higgyétek el nincs ebben semmi férfiatlan, pont hogy férfias,ha az ember bátran,őszintén mer az érzéseiről beszélni.

Szerintem itt életkor függő fázisok is vannak:

1. <20 év: itt a FoMo (fear of missing out; "kimaradás" érzése) dominál az egyedülállóknál, ami ebben a korban gyakran szüzességet is jelent. Ebben a korban az a menő, akinek (szép) párja van, akinek nincs, pláne ha még nem is volt, az vesztes, szerencsétlen, kisfiú. Mivel manapság nincs semmilyen "férfivá avatási" szertartás, gyakran az különbözteti meg a fiút és a férfit, hogy szexelt-e már.

2. 20-30 év: ha még szűz, akkor ld. 1. pont, csak hatványozott frusztrációval. Amúgy szerintem férfiként, ha már volt több hosszabb-rövidebb kapcsolat, akkor egyedülállóként is teljesen kibírható még akár 1-2 év is. Ez az élet legbulisabb és legizgalmasabb időszaka (egyetem, első munkalyek, jellemzően sok ismerős, relatíve kevés felelősség), párkapcsolat nélkül is felejthetetlen emlékeket lehet szerezni és gyakori impulzusok vannak az élet minden területén. Arról nem is szólva, hogy itt még az egyedülállók többsége is optimista, ebben a korban (pláne 20-25) sok ellentétes nemű szingli is van, mindenki úgy van vele, hogy előbb-utóbb biztos fog találni.

30-40: ha még szűz, akkor jellemzően klinikai értelemben is depressziós és egyéb mentális kórképek is kialakultak. A többieknél pedig újra előjön a FoMo, egyre súlyosabb formában: kezdetben még csak házasok az ismerősi körben, később már jönnek a gyerekek is. Szerintem itt az a speciális eset van, hogy aki ebben a korban lesz (tartósan) egyedülálló, akkor a múltbeli sikerek NEM jelentenek vigaszt: hiába volt fiatalon több rövidtávú kapcsolat szép csajokkal, később hiába volt egy/több hosszú kapcsolata (akár eljegyzés vagy esküvő), de a sok tapasztalat ellenére ugyanúgy a s*gg 0-ról, a startvonalról kell indulni. Lélekölő látni, hogy a régi ismerősöknél a nagyobb gyerek már az iskolát kezdi, ő pedig huzigálja a Tindert, mint egy 25 éves... Aztán 30 fölött még csak azt érzi, hogy szűkülnek az ismerkedési lehetőségek (nincsenek bulik, a baráti körben nincsenek szingli ismerősök), 35 fölött pedig már biztos benne: a huszonéves csajok többségének "papa" (akkor is, ha megvan az összes haja és foga, nem őszül és ki is van gyúrva!). 30 felett pedig alig van szingli nő, vagy ha van, már van gyereke, vagy bűnronda/dagi. Természetesen van néhány szép, értelmes, gyerektelen 30as nő, akinek szintén rosszul jött ki a lépés és 30 fölött került vissza a piacra, de őket kb. "tűt a szénakazalban" megtalálni, ők az egyedüli reménysugár. Aztán tudja mindenki, hogy minden egyes k.va nappal az esélyek csak csökkennek, közben a "tervtől" egyre nagyobb mértékben térbek el: először "csak" a tervezett 2.-3. gyerek nem fog megszületni, utána a képzelt 1. gyerek diplomaosztóján már 65 éves lesz, később már ő sem fog megszületni. Aztán azon kezd az ember töprengeni, hogy van-e értelme indulni a "vigaszdíjért" egy meddő, hasonlóan megviselt, elvirágzott nő képében vagy inkább a kötél és híd között vacilláljon...