Van itt olyan, akinek a kötődési mintája: bizalmatlan-elkerülő?

Nem bízik másokban, csak próbálta kideríteni az okát és úgy fogalmazta meg.

Bízz másokban, a kötődésnek kb 5 éves korig van szerepe, a többi csak maszlag, amit neten olvastál. Onnantól, hogy gondolkodsz és tudatosan korlátozod, irányítod az érzéseidet(próbálod), illetve nem azok vezetnek, hanem a fejed, eltekintenek a kötődéses dolgoktól. Ha megnézed, kisgyerekek kapnak kötődési zavar diagnózist is, aztán szépen átalakul ilyen olyan személyiség vagy pszichés problémává kódrendszer(orvosi rendszer) szerint is. Onnantól, hogy gondolkodsz és képes vagy a szerint cselekedni hatással vagy mindenre, megszűnik a jelentősége annak, milyen volt az anyád veled. Már nem kötődési gond van, hanem nehezen bízol meg másokban. Szépen felismered a problémát, pipa. Keresel egy személyt, megismered, a fejedben végigjárod, bízhatsz-e benne, és ha inkább igen, mint nem, igazat adsz neki és próbálsz másra gondolni. Írhatsz listákat, ha nem megy. Érezni csak évek múltán fogod magadtól a bizalmat, ha sok ideig sikeresen bízhattál benne, és akkor bízni fogsz magadban is, az értékítéletedben. Szépen okosan játszd le fejben, ha nem megy, listázz. Kialakul. Azt viszont vedd figyelembe, hogy mindenki ember, egy idő után valamiben csalódni fogsz a másikkal kapcsolatban, ami az élet része, attól nem "rossz ember". Felnőttek ezen is átlátnak.

3, ez közel sem ilyen egyszerű. Az ember a saját szemüvegén keresztül látja a világot, értékeli mások tetteit, reakcióit, stb.

Nem tudsz tudatosan bizalmat szavazni örökké. Megy egyszer, kétszer, sokszor, de idővel végtelenül fárasztó lesz ez a tudatos érzelem elnyomás, emellett, gyűlnek azok a "jelek" akár valósak, akár nem, amik arra utalnak, hogy mégse jó ez így.

Eleve, hogy döntöd el, adhatsz-e bizalmat, ha az elméd, az ösztöneid állandóan azt jelzik, hogy nem. Most akkor kinek, minek hiszel? A saját érzéseidnek, vagy az "objektív" tényeknek? Mert lazán át is verhetnek, vagy magadat félrevezetheted, ha tudatosan mész szembe azzal, amit érzel, ha tudatosan, akarattal, sőt szinte kényszerrel hunysz mindig szemet, ha azt jelzi a belső rendszered, hogy baj van.

Mindezeken felül, a bizalom nem csak annyiból áll, hogy az illető én bízol, hogy nem csal meg. Mert erre vannak objektív jelek. Ahogy nem csak annyiból, hogy bízol benne, hogy nem ver meg, mert erre is vannak, vagy nem lop meg, mert ez is sejthető.

De, bízhatsz-e abba, hogy másképp se vezet meg? Hogy nem akar csöndesen észrevétlen évek alatt lassan elnyomni, átvenni az uralmát? Abban, hogy nem fotóz le álmodban, hogy nem gyakorol érzelmi ráhatást, nem zsarol, irányít, csak mert akárhányszor úgy érzed, hogy, mindig elnyomod? Hogy valóban te kellesz neki és nem csak szamár vagy, akit megvezetnek?

Ha nem bízhatsz a saját megérzéseidben, érzéseidben, akkor mi alapján méred fel a kapcsolatot? Mi alapján adod meg a bizalmat

Egy kapcsolat, de úgy általában a bizalom is rengeteg részből tevődik össze.

"Keresel egy személyt, megismered, a fejedben végigjárod, bízhatsz-e benne, és ha inkább igen, mint nem, igazat adsz neki és próbálsz másra gondolni. Írhatsz listákat, ha nem megy."

Hiába listázol, ha nem tudod, hogy jogosan írsz-e valamit ebbe, vagy abba a rublikába. Itt jön be az, hogy nagyon más lehet az, amit érzel és ami a "normális" lenne, ha ugyan azt sikerül egyáltalán belőni. Mert írhatom én azt, vagy gondolatom azt, hogy x dolog végülis nem is számít annyira, ha közben mar belülről. Akkor simán az érzelem elnyomásáról beszélünk, nem valós megoldásról. Az pedig, amit elnyomtál évek alatt felgyűlik és egyre erősebben fogsz rá reagálni, ha valami miatt újra előjön az érzés, majd az egész bulit úgy borítod a nyakába, hogy ő azt se tudja merre van orral előre, mert azt hitte, hogy minden rendben, hiszen te elnyomtad a valós érzéseid, reakcióid.

"Azt viszont vedd figyelembe, hogy mindenki ember, egy idő után valamiben csalódni fogsz a másikkal kapcsolatban, ami az élet része, attól nem "rossz ember". "

Erre a részre ugyanezt tudom írni. Lehet, hogy x dologtól ő nem rossz ember és ezt tudati szinten el is lehet fogadni, de attól még nem fogsz vágyni rá, vagy a társaságára. Megjátszani bármit meg lehet, csak egy ponton túl rohadt fárasztó, valós eredményt pedig nem hoz.

Probaltam azzal élni, amit leírtál. Szörnyű volt. Egy egészséges ember így működik, viszont aki sérült, annak ez hatalmas teher

Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok egyedül, mint egy kapcsolatban, mert így nem kell szorongnom, hogy jól döntök-e, hogy helyesen érzem-e, amit érzek, hogy jogos-e a haragom, megbántottságom, hogy jól mértem-e fel a helyzetet, stb. Napjában ezer különböző helyzetben válik egy ilyen ember bizonytalanná, mert épp az a receptora sérült, ami segítené eligazodni a többi ember között. És ez, párkapcsolatban sokszorosan több terhet jelent.

Ami a kérdező kérdését illeti, nem sikerült kijönni belőle, a kapcsolatból sikerült kijönni 7 év és két szakítás után. Mert elég volt.

Talán egyszer lesz olyan, akivel nem tojástánc az élet, akivel nem merül fel ennyi kétely, aki valahogy kompatibilisek, akinek valóban sikerül bizalmat szavazni minden téren. Mert, úgy nem lehet valós társsá válni, ha az érzelmi szuverenitásod véded közben, mert rettegsz, hogy mi van, ha mégse jól ismered, ha mégis bántani fog. Nekem soha nem az volt kérdés, hogy megcsal-e, ha úgy van, tegye, majd kilépek. Nekem az érzelmi sík okoz gondot.

Hosszabb távon mindenképp egy pszichológus lesz a megoldás, de egyenlőre anyagilag nem állok ott.

Úgyhogy, marad az, hogy tudatosan szabályzom magam, ami viszont hosszútávon, vagy egy faradtabb, rosszabb érzelmi szakaszban minden emberi kapcsolatot fárasztóvá tesz számomra.

Jelen.

"Mit éreztek?": megtetszik valaki, kissé nyitok felé, majd egyszercsak lezárok, nem engedem magamhoz tovább, akármennyire is tetszik az iillető. "Milyen az élet így?": Nem jó, mert elmarom az embereket magamtól, ugyanakkor az van bennem, hogyha valaki mégis mellettem maradna, akkor büntetés lenne neki csak az az élet.

"Mik a tapasztalatok?": nem érti a környezetem, hogy miért távolodok el mindenkitől.

"Miért alakult így?": van egy alapbetegségem, ami miatt sokat voltam kórházban kiskoromban: igaz voltak látogatni a szüleim, de pl.: az ölelkezést is ezért nem szeretem, mert az nálam az eltávolodáshoz van kötve. Az egyedüllétet jobban megtanultam.

"Hogyan tudtatok kijönni belőle?(ha kijöttetek)": Seheogyan sem.

...

Dehogynem, erre van a környezeted, barátaid, családod, vagy más emberek, akiknek az élete tetszik, ezért megbízol bennük, a véleményükben.

Szépen listázol magadban, hogy: "kihasznál anyagilag?" nem, felesben fizetünk, vagy 60-40 arányban, ha pasi vagy. "kihasznál szexuálisan?" Nem, nekem is van orgazmusom, de legalábbis töri magát érte alkalmanként 10 percig minimum. Kihasznál természetben? Nem, felesbe végezzük a házimunkát.

Azt sosem tudhatod, hogy megcsal-e, ez hit kérdése, amíg szereted, ezzel nem szabad foglalkozni, ha megcsal ki fog derülni, és legalább addig is szeretted. (engem már csaltak meg, nem tudtam, csak sejtettem, de nem is bánom, azért jó kapcsolat volt, csak nem nekem való értékrendű férfi) Persze azért jól kiabáltam vele és megdobáltam azzal, ami közel volt, de kb itt ki is fújt a dolog, szétmentünk, nem dőlt össze a világ.

Szóval akinek vannak barátai, bármilyen ember körülötte, azzal simán ki lehet vesézni a dolgokat, végigmenni a kérdéseken, amik egy jól működő kapcsolathoz kellenek, és igen, az elején elnyomod a hangot, és szépen jegyzed magadnak, hogy már egy hónapja működik a módszer, két hónapja, x hete, ilyenek. Egy idő után bízni fogsz a gondolkodásodban, mert ott lesz a tapasztalat. A megérzések sokszor visznek tévútra, azalapján csak párt szabad választani, megtartáshoz már a fejedre és észérvekre van szükség. Az elméd nem visz tévútra, csak az ösztöneid. A hűség is ilyen, ott is szépen el kell nyomni, hogy mennyire szívesen dugnál a másikkal, fejben döntesz, elkerülöd, és egy idő után elmúlik.

A társas viselkedés arról szól egyébként, hogy elnyomod az ösztöneidet, hogy kit ütnél meg, mikor maszturbálnál, mikor vetkőznél meztelenre, kivel kiabálnál, hol ennél, meg ilyenek. Ezeket mind elnyomjuk és egy idő után alakul a rendszeresség miatt:) Erre épít a kognitív viselkedésterápia is, csinálsz valami újat, szokássá alakítod, örülsz neki(vagy jutalmazod magad), és egy idő után jól fog esni, hogy azt csinálod, sajátodnak érzed a dolgot.

A kérdezőnek is csak ezt kell tennie a jutalma meg minden héten a jól működő kapcsolata. A legtöbb embert nem az érzései irányítják(csak párválasztásnál), a működést mindenki fejben vezérli le. Persze van, akinek könnyebb, van, akinek nehezebb, de mikor az ösztönöd azt diktálja, hogy ne vedd meg az ajándékot a szülinapjára, mert kidobott pénz, meg korán kell hozzá kelni és inkább aludnál, akkor is fejben döntesz, hogy nem kidobott pénz, és örülni fog neki, ami nekem fontos, fontosabb, mint az ágyban fekvés és még egy óra alvás.

Én így szoktam, a barátnőim is. Anyám pl nem így, ő rikácsol, ha baja van, hisztizik, ha valami nem tetszik neki, kritizál, mert nem tudja magában tartani, és volt, akit meg is ütött, féltékenykedik, és közben megmagyarázza magának, hogy jogosan ismerkedik mással, mert nem mennek nyaralni. Nála ösztönök vannak és viszonylag kevés józanész, és baráti kapcsolatai sincsenek, akikkel ezeket megosztaná.

Kérdező, értelmesnek tűntél, biztosan fog menni a módszerrel, amit írtam. Ha barátságokat sem sikerült kialakítanod, olyan emberek társaságát keresd tudatosan, akik szerinted jól bánnak másokkal, barátaikkal, kollégáikkal, párjukkal, gyerekükkel mondjuk 80-20 arányban. Velük beszéld meg a dolgokat és tartsd közel őket magadhoz, így lesz biztonsági hálód is, ha bizonytalan vagy, hogy bánnak veled.

Amúgy meg nem kell túlaggódni, a párkapcsolatok nagyrésze bántalmazó kapcsolat ilyen olyan téren. Keress barátokat, akiknek ingyen kipanaszkodhatod magad, és megmondják, hogy szerintük alaptalan a probléma. Ha meg belesültél, hát belesültél, mindenkivel előfordul néha, a következő ember másik ember, nem lesz egyforma.

Amit még hozzátennék a többiekhez, hogy nem csak párkapcsolati kérdés nálam, gondolom másoknál se.

Az élet minden percében hazudok és kontrollálom mit mutatók, mit érzek, mit gondolok. Munkatársak, akiket alig bírok elviselni szeretnek velem lenni, mert azt hiszik, hogy szeretem őket, most vagyok túl egy szakításon, mindenki azt hiszi, hogy már rég lezártam és nem is érzek semmit a dolog miatt, mert nincs hozzá közük mit érzek, pontosan tudom, mire, mi a helyes reakció, válasz és ennek megfelelően csinálom a dolgaim. Van talán 5 olyan ember, aki tudja, mi is a helyzet. Mert nem tudhatom melyik szavam, melyik reakcióm fordítható ellenem. Minden új kapcsolatomban fokozatosan alakítom ki mit és mennyit lehet, nagyon szoros határokkal. A környezetem, akik nem a belső kör, nagyon kiegyensúlyozott, nyitott, vidám, rugalmas embernek ismer. Közben meg állandóan szorongok, mérlegelek, gondolkozom, listázok, irányítom a kimenő gondolatokat, reakciókat. Emellett valójában agresszív, ingerlékeny és hisztis vagyok nagyon gyakran.

Az is én vagyok, akit mutatok, mert az egész ösztönösen jön, az a jó oldalam, csak a rossz oldal bennem marad. Így viszont kényelmesebb egyedül, főleg egy hosszú munkanap után.

Nekem auti vonásaim is vannak, így valószínűleg durvább vagyok, mint az átlag.

De, a párkapcsolatra visszatérve, úgy éreztem mindig, ha volt kapcsolatom, hogy mindenhol meg kell felelnem. Hogy az otthonomban se lehetek igazán otthon, mert ott is van valaki, akinek játszani kell a szerepem.