Létezik itt olyan ember aki nő nélkül még boldogabb mint nővel és nincs sok pénze és nem búza?

Szerintem akik fanatikusan tudnak rajongani valamiért, számítógépes játékért vagy ilyesmiért, meg az sem árt, ha ezen túl az élete többi része rendben van.

Egyébként szerintem nagyon ritka, a legtöbben csak megpróbálják megmagyarázni maguknak, hogy ők valójában boldogok meg nem minden a párkapcsolat meg gyűjtik a folyamatos muníciót, hogy egy képzeletbeli rossz párkapcsolattal szembe állítva mennyivel jobb is a szingli lét. De ez mind önáltatás.

Mint mikor elveszíted a szerettedet és olyanokban hiszel, hogy a Mennyországban van és majd találkozol vele, mert így tudod feldolgozni a megváltoztathatatlant. Itt is ugyanez van. Egyre inkább beletörődsz, hogy a remény meghalt, egyre rosszabb felhozatalból válogathatsz és te sem leszel kapósabb az évek alatt és kell valami, amivel vigasztalódsz és ilyenkor keresed a sok önigazolást, hogy milyen előnyei is vannak.

Tizen éves koromban, középsuliban nagyon jól elvoltam barátnő, társ, partner nélkül. Voltak haverjaim, akikkel egész nap kockultunk, még suliban is. Amikor a többiek már csajozni kezdtek, mi akkor is csak kockultunk, egyikünket sem foglalkoztatta nagyon más. De akkor ez jó is volt, jól éreztem magam. A suli alapvetően jól ment, tudtam mit akarok csinálni, tudtam, hogy gyerekjáték lesz pl. leérettségizni.

Aztán utolsó év előtt talán, lekzdtem kicsit eljárkálni otthonról, újabb embereket ismertem még és főleg kocsmázni, bulizni jártam velük. Ott is mindenkinek volt valamiféle kapcsolata, akár csak alkalmi szinten. Voltak akik cikiztek amitt, hogy nekem nincs, de akkor még nem érdekelt a dolog. Aztán egyre inkább elkezdett frusztrálni a felismerés, hogy nálam butább, csóróbb és igénytelnebb, ráadásul sokkal rosszabb külsejű embereknek is tök simán megy a csajozás én pedig soha, senkit nem érdekeltem. Hiába jártam el társaságba, hiába csináltam azt, mint a többiek én mindig láthatatlan voltam a nőknek.

Ez a frusztráció egyetemi éveim alatt még inkább előjött, főleg amiatt, hogy akikkel korábban kockultam osztálytársak és haverok szépen kezdtek "eltünedezni". Szinte mindenki máshová ment egyetemre és a kapcsolatok megmaradtak. Egyetemen pedig hiába ismertem meg új embereket, viszonylag felszínes kapcsolatok alakultak csak ki (pár kivétellel) és ezek is viszonylag hamar elhaltak. Ugye egyetemen már nincs az a kötelező, évekig tartó "összezártság", mint középsuliban, elég nagy a fluktuáció és az órabosztás, viszgák időpontja is totál eltérő lehet. Szóval eléggé magamba fordultam, nem nagyon mozdultam ki ha nem volt muszáj, a leginkább várt program az volt, amikor 2 hetente hazajöttem és az itteni haverokkal kocsmáztunk meg baromkodtunk.

Ekkor már nagyon zavart, hogy soha egyetlen nővel nem alakult ki semmilyen kapcsolatom, nem csókolóztam és nyilván szűz is voltam.

Aztán egyetem utolsó évében megsmertem teljesen váratlanul egy csajt, aki nagyon odavolt valamiért értem. Vele kis "szenvedés", pár hónap "húzzuk egymás agyát" időszak után össze is jöttem. Akkor kezdtem azt el érezni, hogy sínen van az életem, hogy tudom mit akarok. Voltak terveim, volt motivációm. Úgy gondoltam, hogy ha egy ilyen csaj észrevett és velem akar lenni, akkor mégsem lehetek annyira értéktelen, mint férfi.

Aztán jött a hidegzuhany, a szakítás. Megcsalt, kidobott, majd gusztustalanul vislkedett velem még párszor, mintha az lett volna a célja, hogy totál megsemmisítse az alapból sem túl sok és törékeny önbizalmam valamint önbecsülésem.

Utána padlóra kerültem és minden motivációm elvesztettem, csak a barátok tartották bennem a lelket. Aztán teltek az évek és mikorra úgy éreztem, hogy itt az ideje újra próbálkozni, esélyt adni magamnak, ismét visszalöktek a földre a folyamatos kudarcok. A haverokkal való viszony is kezdett "elhalványulni", ahogy mindekinek meglett a saját élete, sokaknak barátnő, új munkahely, elköltöztek stb.

én is próbálom bemesélni magamnak, hogy jó dolog az egyedüllét, de az a helyzet hogy nem. Mivel nem vagyok anyagias és alapból elég spórolós vagyok, nem motiválnak az anyagi dolgok. Nem érzem azt ,hogy nekem most feltétlen több pénz kellene, hogy tanuljak valamit, hogy költözzek el. Ez viszont oda vezet, hogy totál lénygetelennek számít minden, nincs miért dolgozzak, nincs mit elérnem igazából. Ha lenne egy párom, akivel lenne esélyem mondjuk családot alapítani egyből más lenne minden, hiszen motivációt adna az élethez ez.

De így csak tengődök, nem érdekel a csóróság, amit akarok/akartam tárgyi az úgyis megvan, ha meg nincs maximum gyűjtögetek rá.

Csak az a helyzet, hogy azt az érzést, hogy szeretnek, hogy szerelmes valaki beléd nem lehet semmivel sem pótolni és nincs olyan elfoglaltság, hogy el lehessen valójában nyomni.