Mentális betegek ti mikor és hogy mondjátok el hogy milyen betegségetek van?

Volt hogy azonnal...de azzal csak elriasztottam a legtöbb partnert.

Sőt,voltak olyanok,akiknek fogalmuk se volt milyen mentális betegségem van.Mármint hogy az mi is valójában.És totál elmennek más irányba,és biztosra elkönyvelik magukba hogy akkor tuti valami elmebeteg vagyok,akit jobb ha nagy ívben elkerülnek.

Úgyhogy a tanulság az az,hogy nem mondom el.Főleg úgy hogy manapság elég nagy az esély arra hogy a másiknak is van valami akár kisebb mentális problémája.Amilyen világot élünk ez nem meglepő.Rohanó,stresszes.Mindenkinek akadnak gondjai.És lehet hogy sokkal nagyobbak mint az én mentális problémám.

Úgyhogy kussolok...és hagyom had történjenek az események.Ha közel kerülünk egymáshoz és megismerjük egymást,és észreveszi,feltűnik neki valami,vagy rákérdez,akkor beszélek róla.Akkor már jobb eséllyel érti meg,és fogadja el.De ha fel se tűnik neki,akkor vagy le se tojja a fejemet,és csak ennyit jelent számára a kapcsolatunk,meg a személyem.Vagy egyszerűen észre sem veszi,fel sem tűnik neki hogy mentális problémám van,mert annyira jól eltakarom,és megtanultam vele együtt élni.

Szociális fóbiám van amúgy.Ami nálam kb. annyiban merül ki hogy nem szeretek társaságba tömegbe menni.De néha rá is tudnám venni magam,ha lenne párom és kérné.Úgyhogy nem észrevehetővé tudom tenni a problémámat.És ami nem látható az nincs is.

Megtanultam a saját tapasztalatból hogy jobb nem beszélni róla,mert kapásból elítélnek,és elutasítanak egy olyan dolog miatt,amit lehet észre sem vennének hosszú időn keresztül sem.

Mivel nem komoly, ezért nem mondom el. Gyereket se akarok, tehát nincs olyan probléma hogy örökölhetné bárki is.

Egyszer elmomdtam, de a Drága mindenkinek tovább mondta. Kigúnyoltak, gyűlölködő üzeneteket kaptam a haverjaitól, mikor küldenek bolondok házába, stb..