Miért akkor voltak a legcsinosabb nők az életemben és miért akkor kellettem nekik legjobban, amikor egy alkesz tróger voltam huszonéves korom elején?

20-24 éves koromat elszúrtam semmittevéssel. Piáltam (otthon, magamban is), buliztam, jöttem-mentem, az egyetemmel semmit nem haladtam. Otthonról nem hoztam jó mintákat, apum mai napig alkoholista és lassan belehal, a szüleim sosem tudták kimutatni a szeretetüket, gátlásos, súlyos problémákkal küzdő emberek maguk is és ezek rám is nagyon ragadósak voltak. Aztán rájöttem nem akarom tönkretenni az életem és kb mindenen változtattam, elkezdtem szakember(ek)hez járni, elkezdtem(/folytattam) normálisan csinálva a sulit, teljesen abbahagytam a piálást (és nem fogyasztok más tudatmódosítókat sem), elkezdtem egészségesen enni és edzeni, stb.

De akkor tetszettem a legjobban a nőknek, illetve akkor voltak az életemben a legtöbb/legcsinosabb nő(k), akkor voltak a leghosszabb kapcsolataim is. Miért? Helyes, egyetemista lányokról volt szó. Az akkori barátnőim közül van aki azóta közülük Dániában fényképész, van aki a Telekomnál középvezető irodista, van aki régész lett, többnek ugyanúgy azóta többéves kapcsolata van (ezeket csak arra mondom, hogy nem legalja csajok voltak semmilyen értelemben). Többel én szakítottam, volt, aki tepert utánam és mai ép ésszel visszagondolva voltak, akikkel elég nagy f*@sz voltam. Miért van az, hogy amikor ilyen undorító szar életű voltam, akkor jobban kellettem a nőknek, jobban vonzódtak hozzám, mint manapság? Külsőre nem nézek ki máshogy (sőt jobban is most), belsőre pedig azt hinném most vagyok a normális, gyógyult, egészséges lelkületű. Legalábbis biztos jobban, mint akkoriban. Akkor miért megy nehezebben az ismerkedés, mint akkoriban ment?

28/F